A magyar könnyűzene-oktatás múltja és jelene került elsőként terítékre a Hangőr Egyesület Hangadó című fórumán. Andrásik Remo témafelvető előadása után Horváth Gergely kulturális kommentátor Benkő Zsolttal, Hints Zoltánnal, Kovács Botonddal és Maróthy Zoltánnal szakmázott.
A magyar könnyűzene-oktatás múltjáról sokat elárult, hogy az Álmodtunk egy világot? című kerekasztal-beszélgetés résztvevői, akik ma már mindannyian tanítanak, miként kezdték zenei tanulmányaikat. Benkő Zsolt blues gitáros, gitártanár – miután a szolfézsórákon nem azt kapta, amit keresett – magnóról kezdte megtanulni kedvenc dalait, majd néhány év múlva belátta, szüksége van a zeneelméletre, amit akkor már „kontroll nélkül”, könyvekből próbált elsajátítani. Mint mondta, neki sokat segített, hogy összejárt, közösen zenélt a hasonló érdeklődésűekkel, akikkel megoszthatták a tudásukat, „kicsit úgy, ahogy ma egy videót nézel”. Azzal a különbséggel, hogy a közös zenélés, az együtt tanulás egyfajta kontrollt is teremtett. Hints Zoltán, a Rocksuli Marosvásárhely igazgatója mindezt azzal egészítette ki, hogy az indulásnál számukra az volt a legfontosabb, „nem függönynek, hanem a közönségnek zenélünk”, azaz integrált zeneoktatásra van szükség. Mint mondta, nem feltétlenül hivatásos zenészeket akarnak nevelni, hanem zeneértő közönséget, amihez óhatatlanul kellenek már tanulás közben is a közösségek.
Andrásik Remo, az Öröm a Zene Nonprofit Kft. vezetője bő negyvenéves emlékeit úgy idézte fel, hogy magántanárhoz kezdett járni, de tinédzserként gyorsan belátta, nem azt tanítják, amit elvárna. Ugyanakkor a nyolcvanas években egy vidéki nagyvárosban nem is nagyon volt más lehetősége annak, akik könnyűzenét szeretett volna tanulni. Kovács Botond, az Antares együttes zenésze, a Hangszert a kézbe sorozat állandó előadója, jó két évtizeddel későbbi tapasztalatairól azt mesélte: autodidakta módon kezdett gitározni tanulni, már Youtube-videókat is használhatott, de pár év múlva rájött, szánalmasan keveset tud, mert a kérdéseire nem kapott magyarázatokat, ezért beiratkozott a jazz konzervatóriumba. Mint mondta, nem zenész akart lenni, csak zenélni akart tanulni annak minden előnyével és hátrányával, sokat is kapott, főleg a közös muzsikálások által, de a tanulásban mégis autodidakta maradt. Maróthy Zoltán, a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatóhelyettese pedig arról mesélt, hogy gyerekként hat évig tanult zongorázni, de egyetlen alkalmat sem tudott felidézni, amikor magától ült volna le játszani vagy gyakorolni, ami megijesztette. A jazz konzi három éve után kezdett heavy metalt játszani, és a mai napig a legfontosabbnak tartja a közös muzsikálás, az ötletelés lehetőségének a megteremtését, mert az alkotó zenésznek fontos, hogy olykor a saját feje után is mehessen.
A beszélgetésnek ezen a pontján Horváth Gergely moderátor visszautalt Andrásik Remo Sehonnan sehová? című témafelvető előadására, és megszavaztatta a jelenlévőkkel, hogy „sehova” vagy azért „valahová” jutott-e a magyar könnyűzenei oktatással az elmúlt években. A Rockmúzeumban jelenlévők egyértelműen a „valahovára” szavaztak, amivel Andrásik Remo is egyetértett hozzátéve: zenei műveltség terén még mindig a sor végén kullogunk az Európai Unióban. Sőt, annak ellenére is a „valahovára” szavazott, hogy négy évvel ezelőtt volt egy könnyűzenei stratégia, aminek sok szereplője és számtalan megfejtése volt, például a könnyűzene-oktatási módszertani központról, a gyakorló iskoláról, amikből semmi sem lett. Ám jelenleg mégis jóval több könnyűzenei iskola, oktatási program – például zenei tábor – működik, mint az előző években bármikor.
A következő felvetésre, miszerint miért is lenne szükség alapfokú könnyűzenei oktatásra, Maróthy Zoltán úgy reagált: jelenleg a legnagyobb baj, hogy sok tehetséges gyerekről nem derülhet ki, mire lenne képes, mert ennek nincs meg az útja. A zenében ehhez ugyanis lehetőség kellene a „kipróbálásra”, de Magyarországon a jelenleg sok helyen hiányzik a „startkő”. Kovács Botond – mint a beszélgetők legfiatalabbja – ehhez hozzátette, a mai napig utópisztikus álomnak tűnik, hogy az általános iskolákban könnyűzenét tanítsanak, ami meglátszik az énekórák presztízsén és azon is, hogy 5-6. osztályos gyerekek egy ti-ti-tát nem tudnak önállóan letapsolni. Benkő Zsolt pedig immár harminc év magántanárkodással a háta mögött arról beszélt, hogy ő a segítő szándék miatt kezdett tanítani, de három évtizede nem tud mit mondani arra, ha valaki intézményi kereteke között szeretne alapfokon könnyűzenét tanulni. „Vagy, ami még gyakrabban előfordul, a gyerekét szeretné taníttatni. Ugyanis hiányzik az alapfok.”
Az alapfokú könnyűzene-oktatás szükségességének kérdését tovább feszegetve Maróthy Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy függetlenül az oktatás fokától fontos lenne annak megteremtése, hogy „egy nyelvet beszéljünk”. Minderre Hints Zoltán azzal reagált, hogy a Rocksulik összekapcsolódása miatt számukra mekkora előny, hogy ha kiesik egy oktatójuk, akkor Debrecenből tudják pótolni, mert azonosak az elvárások. Benkő Zsolt pedig arról beszélt, hogy magántanárként is fontosnak tartaná a hangszerenkénti egységes tananyagok kidolgozását, hiszen a zenét tanulók különböző impulzusai miatt állandóan válaszutakhoz érkezik a tanár, ahol nagy segítség lenne az egységes tananyag: „Mindig egy hegy előtt állunk, amit meg kell mászni, de nem mindegy, hogy melyik úton indulunk.” Ugyanakkor hozzátette, olyan tananyagokra lenne szükség, amelyek megőrzik az élményalapú tanítás lehetőségét, mert mint mondta, a legnagyobb siker az, amikor már nemcsak mond valamit a tanár, hanem már a diák is kérdez, mert érdeli, amivel foglalkozik.
Horváth Gergely kicsit provokatív kérdésére, miszerint miféle szakmai terv kellene ahhoz, hogy végre rendszerbe kerüljön a könnyűzene-oktatás Magyarországon, Maróthy Zoltán úgy válaszolt: probléma, hogy a könnyűzene még mindig nem „művészet”. Mint mondta, a göteborgi egyetemen már a nyolcvanas években volt rocktanszék profi szinten, elismerve és támogatva. „Ha ez nem művészet, azok a nagyszerű zenészek pedig, akik világszínvonalon művelik, nem művészek, akkor az nagyon nagy baj.” Szerinte csak bele kellene fogni, és például a jazz-zenészekről példát venni, hiszen a jazz is nagyon sokáig elfogadhatatlan majd megtűrt zene volt, aztán 15-20 év kemény munkájával eljutottak odáig, hogy a Zeneakadémián oktatják.
Hints Zoltán ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a könnyűzene-oktatás kapcsán sem szabad megfeledkezni arról, hogy „mindennek van pénzügyi vonzata”. A komolyzenészek többséges is államilag kialakított és támogatott struktúrában dolgozik, van előttük valamiféle kiszámítható jövő, ami már az oktatásra is visszahat. Kovács Botond ezzel egyetértve hozzátette, „ahhoz, hogy az eleje megváltozzon, a végén is változtatni kell”, azaz megbízható életpálya-modellek kellenének, mert az nem tekinthető annak, hogy egy könnyűzenészt még 30-40 évesen is el kell tartani.
