,,Talán mindenkinek van olyan tanára, akire szeretettel gondol vissza, aki nagy hatással volt rá. Ehhez hasonló, ahogy számos zenésznek és zeneoktatónak van vagy volt az életét és karrierjét különféle módokon segítő mentora. Az ilyen pártfogók szerepe egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható. Bár ez a cikk teljes mértékben a saját tapasztalataimon alapszik, biztos vagyok benne, hogy másoknak is vannak hasonló élményei.” – Írja a popularmusiceduciation szakmai blogján Gareth Dylan Smith, a Bostoni Egyetem adjunktusa.
Hogy mi a mentorálás? Az oktatói és a baráti kapcsolat sajátos keveréke. Egy mentor részben a „bölcs mester” szerepét tölti be. Ez a kapcsolat kölcsönös tiszteletet igényel. A mentorok tanácsot és útmutatást adnak, de nem minősítenek, bár gyakran van átfedés az oktatói és mentori kapcsolatok között. Amikor főállásban dobot tanítottam, általában 30-50 diákom volt, de csak egyet vagy kettőt vettem a szárnyaim alá. A mentori kötelékek különlegesek, mert nagyon ritkák a működésükhöz szükséges személyes feltételek.
Egy volt dobos diákom (hívjuk Dannek), aki 18 évvel volt fiatalabb nálam, de ugyanabban az évben lettünk apák. Az életünk nagyon különböző irányokat vett, ennek ellenére ma is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Gyakran szórakoztató, inspiráló videókat küld nekem a dobolásról vagy a gyereknevelésről, máskor sms-t váltunk. Sokszor még most is kér tőlem tanácsot, vagy csak a hogylétemről érdeklődik. Egy időben egy színház zenekarában doboltam, Dan pedig mindig elkísért a zenekari árokba (rendszerint elaludt, alváshiányos újdonsült apaként, ennek megvitatása beszélgetéseink szerves része volt). Azt hiszem, Dan mentora vagyok, igaz, ebben hivatalosan sosem egyeztünk meg. Ennek ellenére nagyon komolyan veszem a kapcsolatunkat.
Ki választ kit? A mentorálás testesíti meg az egyik elképzelésemet arról, hogyan és kitől tanulnak az emberek – amit Pierre Bourdieu és Jean-Claude Passeron „pedagógiai tekintélynek” nevezett. Az elméletük megvizsgálja, hogy döntjük el: kinek az utasításait és modelljét akarjuk követni, és kiét nem. Például fejlődő zenészként sokkal nagyobb pedagógiai tekintélyt tulajdonítottam egy maroknyi 1970-es évekbeli rockdobosnak, mint középiskolai zenetanáromnak, annak ellenére, hogy ő is igyekezett elnyerni a tetszésemet. Ez rávilágít a pedagógiai tekintély és a mentorálás működésének egy másik fontos részére: a tanítványok választják a mentoraikat, nem pedig fordítva.
A dobfelszerelés-oktatómmal 1996 szeptemberében találkoztam, aki később a mentorom lett. Pete Fairclough-val kapcsolatban azonnal nyilvánvaló volt számomra, hogy bízom benne. Pete-nek nyugodt, békés kisugárzása volt, és kiváló mentor lett, mert hihetetlenül sokat törődött (és törődik) azzal, hogy táplálja bennem a dobolás művészetét, mesterségét és szeretetét.
Pete 1997-ben adta ki a Permisson című albumát. Imádtam és azonnal jegyeket foglaltam a bandája fellépésére a walesi Cardiff jazzklubjába, ahol laktam. Az első szám vége felé, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, Pete felhívott dobolni a színpadra, hogy együtt játszhassak az akkori legzseniálisabb brit jazz zenészekkel. Egyszerre voltam rémült és lelkes: perceken át improvizáltunk együtt. Megbíztak és hittek bennem a színpadon lévő zenészek és Pete, kihoztak a komfortzónámból, nagyközönség előtt dobolhattam. Remélem, a nagy izgalom közepette nem felejtettem el megköszönni nekik.
Az utolsó közös óránk 1999 nyarán volt, és bár rendszertelenül, de tartottuk a kapcsolatot, kezdetben telefonon és levélben, később e-mailben. Meghívtam Pete-et 2013-ban az ütőhangszertanárok nemzeti szövetségének általam szervezett konferenciájára, ahol kiválóan szerepelt és nagyon jó beszédet mondott. Ezzel szemben az én előadásom kifejezetten rosszul sikerült. Később Pete megemlítette, hogy az előadását igyekezett a hallgatóság igényeihez igazítani. Ez a gyengéd tanács azóta is visszhangzik a fejemben.
Tavaly októberében elutaztam Angliába, hogy felvegyek egy albumot Stephen Wheellel, és előadásokat tartsak különböző egyetemeken, köztük Sheffieldben, ahol Pete lakott. Emailben írtam neki, hogy ott leszek, Pete pedig eljött az előadásomra, megívott ebédre és a lakásába egy csésze teára. Végül két órát sétáltunk egy közeli erdőben, ahol az élet nagy dolgairól beszélgetve mindent átrágtunk a dobolástó kezdve, a családon, a zenészi hivatáson át. A Pete-tel töltött idő megerősítette az abba vetett hitemet, hogy a dobolás és a zenetanítás egyaránt a szeretet átadásáról szól. Ezek számomra szerves részei a kapcsolatok kiépítésének és ápolásának. A doboláson keresztül tudok legjobban kapcsolódni az emberekhez, ezt Pete is jól tudja; tehetséges zenész és fantasztikus tanár.
Pete tudja, hogy mentorként tekintek rá, bár soha nem mondtam ki. Számomra ő mindig nálam tapasztaltabb, bölcsebb és tehetségesebb dobos marad. Remélem, hogy Pete elégedett velem, és talán meglepődne, ha tudná, mennyire felnézek rá. Ellentétben a tanítással, ami rövidtávú és konkrét céljai vannak, a mentorálás hosszútávú, és a mentorainktól tanult „leckéket” talán csak évekkel később értjük meg és értékeljük igazán. Egy jelenlegi DMA hallgatót idézve: „A zene és az oktatás területén a kapcsolatok számítanak igazán.”
Gareth Dylan Smith
(Fordította ifj. Rozsonits Tamás)
forrás: https://www.popularmusiceducation.org/blog/mentoring-the-long-game-2/
