Az emberi agy és a zene ritmusának összhangja régóta foglalkoztatja a kutatókat. Vajon mi segít abban, hogy tartsuk a ritmust, miközben zenélünk vagy táncolunk? Az ELTE PPK kutatói ennek a rejtélynek jártak utána, eredményeiket pedig a Nature Scientific Reports-ban megjelent legújabb tanulmányukban.
A zene az emberiség történetének kezdete óta velünk van. Amikor táncolunk, nem gondolunk arra, milyen bonyolult dolgot művelünk, holott ahhoz, hogy együtt mozogjunk a zenével, mozgásunkat össze kell hangolni a ritmussal, agyunknak érzékelnie kell a zene ismétlődő, hangsúlyos pontjait, követnie kell a „lüktetést”. Hogy ez miként is történik, ma is izgalmas kutatások tárgya, hiszen ez az alapja annak is, hogy együtt tudjunk zenélni, táncolni vagy akár csak tapsolni egy koncerten.
Nem vagyunk egyformák a zenei képességekben sem. Vannak, akik könnyedén tartják a ritmust, pontosan tapsolnak vagy dobolnak. Másoknak ez nehezebben megy. Az eddigi kutatások szerint a háttérben a szaknyelvben neurális entrainmentnek nevezett folyamat áll, döntően ennek minősége szabja meg, hogy agyunk mennyire képes szinkronizálódni a ritmushoz. Ez valóban ilyen egyszerű? A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karának kutatói, Maria de Lourdes Noboa, Kertész Csaba és Honbolygó Ferenc ennek jártak utána, eredményeiket pedig a Nature Scientific Reports folyóiratban publikálták.
Mi kell ahhoz, hogy együtt tudjunk zenélni, táncolni, vagy akár csak tapsolni egy koncerten? A ritmikus mintákhoz való neurális entrainment mennyire jelzi előre a szinkronizációs készséget felnőtteknél? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához olyan kognitív jellemzőket is vizsgáltak az ELTE PPK kutatói, mint a munkamemória és a zenei képzettség.
A vizsgálat során EEG segítségével mérték a résztvevők agyi aktivitását, miközben ők rövid, ritmikus zenei részleteket hallgattak, amelyekkel semmilyen feladatuk nem volt. Ezek között voltak szabályos hangsúlyú, nem szinkópált, valamint hiányos, szinkópált ritmusok is. A résztvevőknek ezt követően metronóm által játszott ütemre ujjukkal kopogniuk kellett, hogy felmérhessék a ritmikai képességeiket. A kutatók vizsgálták a résztvevők rövid távú emlékezetét is. Azt már korábban számba vették, ki rendelkezik zenei képzettséggel. Meglepő eredmény született: azok, akiknek agya jobban követte a szabályos, hangsúlyos ritmusokat, gyengébben teljesítettek a kopogási feladatban, vagyis kevésbé pontosan és következetesen szinkronizálódtak a lüktetéshez. Ezzel szemben azok, akiknek jobb volt a munkamemóriájuk, pontosabban és egyenletesebben tudtak kopogni. A zenei képzettség nem bizonyult meghatározó tényezőnek, ami arra utal, hogy a zenetanulás nem feltétlenül fejleszti a ritmusszinkronizációs készséget, és lehet valaki zenész gyenge ritmuskészséggel is.
Mindez arra utal, hogy „szinkronban lenni” a zenével összetett folyamat, és nem pusztán az agyunk ritmushoz való automatikus igazodása. Az erőteljes lüktetéshez való túlzott igazodás akár csökkentheti is mozgásaink időzítésének rugalmasságát. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a jó emlékezeti működés fontosabb szerepet játszik a ritmushoz való sikeres alkalmazkodásban, mint korábban gondoltuk.
Az ELTE PPK május elején publikált kutatása új nézőpontot kínál a ritmusérzék megértéséhez, és rámutat arra, hogy ez egy összetett, többféle területet érintő képesség. Mivel egyes fejlődési zavarokban, mint például a diszlexia, a dadogás vagy a figyelemzavar, gyakran sérül a ritmusérzék, annak mélyebb megértése lehetőséget adhat arra, hogy célzott ritmusfejlesztéssel ne csak a zenei, hanem más, ezzel összefüggő készségeket is fejlesszünk.
Forrás: ELTE PPK
A tanulmány: https://www.nature.com/articles/s41598-025-93948-9
