A Néprajzi Múzeum időszaki termében június végéig tekinthető meg a Vígan zengjetek, citerák! című kiállítás, ami közel száz hangszert vonultat fel. Népzene, világzene, könnyűzene? Citerakiállítás, ahol a látogatónak a gitárokon is jár az esze.
Bizonyítani nem tudom, de van egy olyan érzésem, hogy ami az 1960-as évek nagy generációjának, illetve az őket követőknek a gitár – elektromos- vagy dobgitár – volt, az a nagyapáiknak, vagy éppen déd- és akár ükapáiknak is a citera lehetett. Nem azért, mert mindkettő húros hangszer. Inkább, mert mindkettőhöz viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni, illetve az ügyesebbek akár saját kezűleg is készíthettek hangszereket. A gitárok esetében lásd például a vécéfedőből gitárfej megoldásokat vagy az utcai telefonokból kilopott alkatrészek használatát! Illetve mindkét hangszer alkalmas egyszerűbb zenei kíséretre közösségi programokon vagy közös éneklésekkor. A gitárok esetében vegyük csak a tábortűz melletti, párakkordos muzsikálásokat!
Személyes élményem, ami csak jóval később kezdett tudatosulni bennem, hogy gyerekkoromban (a hetvenes-nyolcvanas években) nagyon sok falusi családnál – főleg, ahol több generáció élt együtt – láttam a konyhában, a tisztaszobában, a szekrény tetején vagy a sarokba támasztva citerát, amin valaki játszani is tudott, miközben más hangszer vagy bármiféle hanghordozó nem igen volt a háztartásban. Ha pedig mindehhez még azt is hozzáteszem, hogy osztom azt a nézetet, miszerint a mai popzene korunk népzenéje, akkor talán nem kell megmagyaráznom, miért hozott lázba a Néprajzi Múzeum Vígan zengjetek, citerák! című kiállítása.
A városligeti múzeum egyik időszaki termében június végéig látogatható „citerakiállítás” közel száz hangszert vonultat fel, miközben nemcsak a világ különböző pontjainak citeráiról mesél, de a hazai hangszereket rendszerezve is megmutatja, sőt a készítés és a zenélés alapjaiba is bevezet. Ha pedig mindez nem lenne elég, szombatonként élőben is hallható citeramuzsika, merthogy a kiállítótér egyik oldala színpadként is funkcionál. Azaz nagyon komplex élményt kaphat, aki megfelelő időben keresi fel a kiállítást. Az meg pláne, aki nemcsak átrohan rajta, hanem akár a „gitár hasonlat”, akár más személyes élmény vagy kötődés miatt kicsit elmerül a szerintem „legnépibb” hangszerünk világában. (Amiről persze kiderül, hogy nem is csak a miénk.)
Bródy János már a hatvanas évek végén használt elektromos citerát. Aztán a könnyűzene mintha megfeledkezett volna erről a hangszerről, már ha most nem sorolom ebbe a kategóriába a világzenét és a gyerekdalokat. Lehet, hogy a gitár miatt? Lehet, hogy a generációváltás hangszerváltást is okozott, leginkább az amatőr zenészek világában? Pedig ezen a kiállításon nehéz attól szabadulni, hogy a citera nemcsak kiváló „belépő” hangszer lehetne a zenetanulásba, az otthoni zenélésbe, de attól is, hogy milyen sok popdal szólalhatna meg egészen különleges hangzással citera vagy citerák révén. Ha klasszikus darabok, operett részletek és természetesen műdalok is visszaadhatók citerán, citerazenekarral, akkor mi kellene ahhoz, hogy a könnyűzenészek is újra felfedezzék ezt a hangszert? Talán ennek a kiállításnak a felkeresése?
Ahol persze attól a gondolattól is nehéz szabadulni, hogy a magyar gitár is megérne valami hasonló kiállítást. Merthogy a házilag készített hangszerek és a hazai gyártók mellett is sok mindenről lehetne úgy mesélni, ahogy a citerák kapcsán a Néprajzi Múzeum megteszi.
- bazs -
