A cenzúra hanyatlása a zeneiparban címmel közölte Elise Snyder, a Bostoni Egyetem másodéves pszichológia szakos hallgatójának írását az amerikai zeneipari „cenzúra” váltoázásról a The Wildcat Roar (A vadmacska üvöltése) című, a Westmin Christian Academy hallgatóinak lapja. A tavasszal megjelent írás szerkesztett fordítását közöljük.
Soha nem felejtem el a felügyelő tanárok arcát, amikor a gimis bálon a DJ lejátszott egy Drake számot. Nem számított, hogy az a „tiszta”, tehát cenzúrázott verzió volt, hiszen mindenki, aki csak ismerte az eredeti szöveget, olyan hangosan kiabálta, ahogy csak tudta. De hát a slágerlistákon szereplő népszerű dalok szövegeiben gyakoriak a vulgáris kifejezések, így a mai tinédzserek által hallgatott zenék többsége tartalmaz trágár szavakat. Egy kaliforniai 6 osztályos gimnáziumban végzett felmérés szerint a 7-12. osztályos diákok körében 2023-ban Travis Scott és Drake volt a két legnépszerűbb előadó. Mindkét művész az erőszakos és obszcén szövegeiről ismert.
Mióta engedi a zeneipar, hogy népszerű művészek közönséges szavakkal tűzdelt dalokat adjanak ki? Vagy egyszerűen csak nem érdekel már bennünket a jómodor? Bár a rádiók általában a dalok „cenzúrázott” – „rádióbarát” – verzióit játsszák, a bevásárlóközpontokban és éttermekben már nem feltétlenül figyelnek arra, vannak-e csúnya szavak egy dal szövegében. Ráadásul a dalok eredeti, trágár szövegű változatait is ismerik a fiatalok.
Az 1960-as évek vége felé egyre inkább elterjedtek az „illetlen” dalok, bár ezeket rendre kitiltották a rádióból. A legtöbb dalt azért sorolták ebbe a „kategóriába”, aza nem játszották őket, mert feltételezték, hogy a kábítószerfogyasztást népszerűsítették. Sokak szerint például a Puff the Magic Dragon a marihuána, a Lucy in the Sky with Diamonds című dal pedig az LSD fogyasztásáról szóltak. Ugyanakkor a Beach Boys God Only Knows című számát 1966-ban Amerika egyes részein „istenkáromlás” miatt tiltották be. A dal megírásának idején az Istenre való hivatkozás tabunak számított az amerikai popzenében, ezért sokan még negatív felhangok nélkül is elfogadhatatlannak tartották az „Isten” szó használatát egy popdalban.
Az egyik dal, amelyre az 1969-es megjelenésekor különösen sokan felfigyeltek, az MC5 Kick Out the Jams című száma volt, amely a Billboard 100-as listáján a 82. helyet érte el. A dalnak rögtön az első sorában szerepelt egy nyomdafestéket nem tűrő szó, ezért néhány lemezbolt nem is akarta az albumot forgalmazni. A detroiti Hudson's áruházlánc pedig egyenesen árusítani sem volt hajlandó, mire az MC5 egy egész oldalas hirdetést adott fel egy underground magazinban, amelyben becsmérlő szavakkal illették az áruházláncot. A Hudson's azonnal kivette üzleteiből az MC5 kiadójának, az Elektra Recordsnak minden lemezét. Az Elektra Records pedig szerződést bontott az MC5-val.
Bár a Kick Out the Jams nyelvezete hasonlít a mai dalokéhoz, a közönség ingerküszöbe 1969-ben még jelentősen különbözött attól, amit ma tapasztalunk. Ma egyetlen online áruház vagy streaming platform sem merne eltávolítani egy dalt a kínálatából csupán azért, mert a szövege trágár szavakat is tartalmaz.
A hetvenes évek elején a reggae előadóművész, Judge Dread első nagy slágere, a Big Six a brit slágerlista 11. helyéig jutott. A dalt azonban hamar betiltották, mert a marihuána fogyasztásáról szólt. Ennek ellenére a Big Six hat hónapig szerepelt a brit top 100-ason, a dalból pedig több mint 300 000 példányt adtak el. Judge Dreadet a sajtó is kerülte, mert még az interjúiban is sokat káromkodott, holott hatalmas, elkötelezett rajongótábora volt.
Judge Dreaddel ellentétben a kortárs művészek dalainak nyelvezete nincs hatással a megítélésükre, mivel a társadalom azóta elnézőbbé vált. Sokak szerint a 80-as években vált egyre gyakoribbá a dalokban a közönséges nyelvhasználat, vagyis úgy tűnik, kéz a kézben járt a rap és a hip-hop felemelkedésével. Az egyik legnagyobb hatású hip-hop csoportként elismert N.W.A. 1988-ban adta ki a Straight Outta Compton című slágerét. Ez a Billboard 200-as listáján a 37. helyet érte el, de mivel a szövegben rengeteg a durva kifejezés, illetve „kábítószer használatára, és erőszakos viselkedésre buzdító” elem volt, esély sem volt arra, hogy a dal a rádiókban vagy televíziókban is elhangozzon. Sőt, az N.W.A. azonos című albuma még az FBI figyelmét is felkeltette, Milt Ahlerich, az FBI közügyekért felelős igazgatóhelyettese pedig az N.W.A. menedzsmentjének szóló, nyilvános levelében a következőket írta: „Az N.W.A. rapegyüttes által felvett album erőszakra és tiszteletlenségre buzdít a rendfenntartók ellen. Az erőszak szorgalmazása helytelen, és mi, a rendfenntartó közösség tagjai személyes sértésnek vesszük ezt az albumot.” Ez valószínűleg a Fuck The Police című dalra reagált, amely szintén a Straight Outta Compton című albumon jelent meg. A dal sokak szerint a rendfenntartó erők elleni erőszakos cselekedeteket népszerűsíti. Az olyan dalok azonban, amelyek ma hasonló szöveggel jelennek meg, már nincsenek kitéve annak, hogy kiadójuk esetleg az FBI-tól kap levelet.
Az igazság az, hogy nem a szövegírás változott, hanem az ingerküszöb. A zeneiparban mindig is voltak alpári szövegek, de ezeket a dalokat legfeljebb nem játszották. Az ilyen dalok általában az underground zenei szcénában kötöttek ki, ahol a lázadás és a rendszerellenesség szimbólumává váltak. Miközben a zenei streaming platformok megjelenése lehetővé tette a művészek számára, hogy vulgáris szövegű zenét adjanak ki, és a hallgatók számára, hogy streameljék azokat, a zene már jóval azelőtt kezdett kitörni a „cenzúra” láncaiból, hogy az obszcén dalokat nyilvánosan játszhatták volna.
A dalszövegek így ma olyan zenei tartalmakhoz férhetnek hozzá, amelyek mindig is jelen voltak a zeneiparban. Legközelebb, amikor azt hallod, hogy „bezzeg az én időmben nem volt ilyen trágár a zene”, jusson eszedbe, hogy de, csak éppen néhány évtizeddel ezelőtt sokkal szigorúbban működött a „cenzúra”.
Elise Snyder
(Fordította Ifj. Rozsonits Tamás)
