A Popular Music Education oldalon évekkel ezelőtt osztotta meg élményét Bryan Powell a Radiohead és a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar kollaborációjából született, a klasszikus és a könnyűzenét vegyítő videókról. Azaz a Radiohead kulturális relevanciájáról és a klasszikus zenekarok fiatalok megszólításának egyik módjáról.
Az utóbbi időben többször is azon kaptam magam, hogy a YouTube-on nézem a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar FUSE@PSO című előadás-sorozatainak videóit. A FUSE@PSO sorozat Steve Hackman zeneszerző ötlete volt: a klasszikus zenét akarta kortárs popzenével színesíteni. A sorozat első három előadása a Brahms + Radiohead, a Beethoven + Coldplay és a Copland + Bon Iver. A sorozat összes előadása nagyjából egy óráig tart, és három énekes is szerepel benne.
Az első FUSE koncertvideó, amit megnéztem, a Brahms + Radiohead előadás volt, amely Brahms 1. szimfóniáját és a Radiohead OK Computer albumának nyolc dalát ötvözi. Azt hittem, hogy borzalmas lesz. Annak ellenére, hogy régóta foglalkoztat a könnyűzene oktatás, azon belül is a popzene és a „hagyományos” zeneoktatás eszközeinek együttes alkalmazása, ezzel az előadással kapcsolatban szkeptikus voltam.
Az első gondolatom az volt, hogy ez a FUSE@PSO koncert elsősorban nem a zenéről, hanem sokkal inkább arról fog szólni, hogy a Radiohead nevének felhasználásával próbálnak egy fiatalabb közönséget megszólítani azért, hogy növeljék a klasszikus zenekari koncertek egyre csökkenő látogatottságát.
A George Mason Egyetem zenekarának a Killing in The Name Of és a Bulls on Parade című Rage Against the Machine-számok klasszikus feldolgozásait egyáltalán nem szerettem. Leginkább emiatt gondoltam azt, hogy ez a FUSE@PSO koncert nem lesz sikeres. Míg sok barátom dicshimnuszok közepette osztotta meg az előadások videóit a közösségi oldalakon, én elégedetlen voltam. Talán azért, mert hatalmas Rage Against the Machine rajongó vagyok; a zenéjük meghatározó volt tinédzserkoromban, a dalaikon nőttem fel. Az is zavart, hogy a zenekar „csak” kottaolvasásból tanulta meg a dalokat, így figyelmen kívül hagyva az együttes „esszenciáját”.
Visszatérve a Radiohead és Brahms FUSE@PSO előadására. Arra számítottam, hogy nem nyeri el a tetszésemet. Nagyot tévedtem. Imádtam a harmóniákat, a hangszerelést és az egyediséget, ami Brahms és Thom Yorke egyesítéséből született. Megható volt, és ami talán még ennél is fontosabb, releváns. Annyira beleéltem magam az előadásba, hogy nem érdekelt, mennyire „hiteles”. Nem érdekelt, hogy hogyan tanulták meg a zenét (kottából vagy hallás útján), és semmi olyan problémával nem törődtem, amely általában eltereli a figyelmem zenehallgatás közben. Nagyon tetszett, pedig nagyon utálni akartam.
A zenehallgatás közben rájöttem, hogy egyetértek a filozófiával is, amit a FUSE@PSO koncertek képviselnek: a szélesebb közönség bevonása, együttműködések, és a zenekarok kulturális relevanciájának növelése. Ez a relevancia gyakran hiányzik azokból a klasszikus zenekarokból, amelyek elkötelezettek a többszáz éves klasszikus zenék terjesztése mellett. Ahogy Wayne Bowman fogalmazott: „Könnyű – és valljuk be, unalmas – úgy zenélni, ha görcsösen ragaszkodunk a régi bevált módszerekhez, a régi bevált repertoárhoz. Ráadásul semmi újat nem mondunk vele”.
Ahogy ültem ott és hallgattam a koncertet, megihletett az erő és az energia, amit a szimfonikusok nyújtottak a Radiohead zenéjének előadásához, így egészen katartikus élményben volt részem – teljesen elfeledkeztem magamról.
Bryan Powell
(Fordította: Ifj. Rozsonits Tamás)
Forrás: https://www.popularmusiceducation.org/blog/radiohead-the-symphony-and-cultural-relevance/
