A lengyel dzsesszélet mintát jelentett a magyarok számára, a magyar pop-rock zenekarok viszont szinte hazajártak Lengyelországba. Nem beszélve arról, hogy a popzenét jóval előbb oktatták Lengyelországban, mint nálunk, gondoljunk például Victor Mátéra, aki 1968 és 1970 között Varsóban tanult elektronikus zenét. A lengyel könnyűzene az ’50-es és ’60-as években.
A második világháború előtt a varsói, krakkói vagy poznani éttermekben és bárokban játszó együttesek repertoárjában már felbukkantak dzsesszre emlékeztető elemek. Az 1945 után is egyre több rajongót vonzó műfaj kedvelőinek lelkesedését azonban a kommunista hatóságok gyorsan elfojtották. Így a lengyel dzsessz történetének következő szakasza a „katakomba-korszak” nevet kapta, mivel ebben az időszakban a műfaj elsősorban underground szórakozóhelyeken bukkanhatott fel. Két esemény változtatott ezen: Sztálin 1953-as halála, amely korábban elképzelhetetlen művészi szabadságot hozott, illetve Dave Brubeck dzsessz-zongorista lengyelországi útja volt, amely számtalan zenészt és rajongót inspirált. Ekkoriban kezdett kialakulni a lengyel dzsessz, ami a lengyel könnyűzene születését is jelentette.
A lengyel dzsesszre hatalmas hatással voltak az amerikai klasszikusok. Az ötvenes-hatvanas években a lengyel zenészek Charlie Parker, Dizzie Gillespie, Miles Davis és John Coltrane által vezetett együttesek lemezeihez nyúltak. Nagy népszerűségnek örvendett a The Jazz Messengers és Julian „Cannonball” Adderley is. A szerencsésebbekhez eljutottak Willis Conover amerikai dzsessz-producer és rádiós személyiség Voice of America-n (Amerika Hangja, az Egyesült Államok egyik legnagyobb rádióadója) futó műsorai, amelyek tovább népszerűsítették az egyre jobban elterjedő műfajt. Az ötvenes években a lengyel dzsessz felfutását olyan nevek fémjelezték, mint Andrzej Trzaskowski, Jan Ptaszyn Wroblewski, Andrzej Kurylewicz és Jerzy Milian.
A hatvanas évek lengyel könnyűzenéje viszonylag „szelíd” volt nyugati kortársaihoz képest. Főként azért, mert a kommunista rendszer képviselői meglehetősen szkeptikusan viszonyultak a rock'n'rollhoz, és igyekezett korlátozni annak fiatalokra gyakorolt hatását. Szkepticizmusukat igazolandó, a műfaj nevét is megváltoztatták, új kifejezést kreálva. Ez lett a „mocne uderzenie”, amelyet nemzetközileg „big beat”-ként ismernek.
A big beat előadók többnyire a korabeli brit sztárokat utánozták, néha lengyel népzenei elemeket is használva. A rock'n'roll vagy big beat első lengyelországi népszerűsítője Franciszek Walicki volt, aki az első lengyel rock'n'roll zenekarok alapításában is részt vett. Ezek voltak először a Rhythm And Blues, majd később a Czerwono-Czarni, amely 1960-ban indult, és pillanatok alatt országosan ismertté vált. Az ismertebb big beat előadók közé tartozott még a Niebiesko-Czarni (aki később megalkotta az első lengyel rockoperát, a „Naga”-t), a folkosabb hangvételű Skaldowie és No To Co, az Animals ihlette Polanie, és végül, de nem utolsósorban a Czerwone Gitary (Piros Gitárok). Ez a zenekar, amely hangzását és arculatát egyértelműen a korai Beatlestől kölcsönözte, népszerűségben felülmúlta az összes többit; vezetői, Seweryn Krajewski és Krzysztof Klenczon később sikeres szólókarriert is befutottak.
Ebben az évtizedben kezdődött Tadeusz Nalepa énekes, gitáros és dalszerző karrierje, akit a lengyel blues rock atyjaként tartanak számon. Első jelentős zenekarában, az 1965-ben alakult Blackoutban a dalokat Bogdan Loebl szövegíró és költő segítségével szerezte, közös munkájuk a lengyel énekes-dalszerzői hagyomány kezdetét jelezte. Együttműködésük Nalepa következő és leghíresebb együttesében, a Breakoutban folytatódott, amelynek első albuma, az 1969-ben megjelent „Na drugim brzegu tęczy” („A szivárvány másik oldalán”) egy korábban Lengyelországban ismeretlen műfajt képviselt. Ez volt az első igazán modern lengyel rockalbum, a Cream és Jimi Hendrix stílusában, de hozzáadott folkos ízzel. A Breakout a 70-es években számos korszakalkotó blues-rock lemezt ihletett.
A 60-as évek Lengyelország egyik legeredetibb művészének, Czesław Niemen karrierjének (címlapképünkön) kezdetét is jelentették, aki eredetileg big beat dalokat adott elő. Akkor vált országosan ismertté, amikor a „Dziwny jest ten świat” (Furcsa ez a világ) című protest songja az 1967-es opolei fesztiválon vastapsot kapott. Sikerét nem csak rendkívüli hangjának, hanem a költői szövegeinek is köszönhette. A korszak prominens előadója volt Stan Borys is, a Blackout egykori énekese, aki megismertette Lengyelországgal a soul műfaját. Az egyik legelismertebb, bár a mainstream szórakoztatóipartól teljesen távol álló művész Ewa Demarczyk volt (második képünkön). Többnyire klasszikus költők által írt dalszövegeket énekelt, dalai pedig gyakran közelebb álltak a drámához, mint a könnyűzenéhez. Ennek ellenére munkásságát a rockhoz szakirodalomban kiemelten fontosnak tartják a mai napig is.
Az évtized végén a big beat végül átadta helyét a rock különböző műfajainak, amely a következő években a lengyel zenei élet trónját foglalhatta el. A hetvenes és nyolcvanas évek lengyel könnyűzenéjéről szóló cikkünket jövő héten olvashatják.
ifj. Rozsonits Tamás
Források
https://www.europopmusic.eu/Poland_pages/Poland_fifties.html
https://www.europopmusic.eu/Poland_pages/Poland_sixties.html
