A november elején ismét útra kelő Hangszert a kézbe kiállítás rendhagyó énekóráinak egyik rendszeres fellépője az Antares együttes, akik minden alkalommal egy rockzenekar működésének rejtelmeibe avatják be a diákokat. Kovács Botonddal, az együttes gitárosával beszélgettünk ezekről a különleges fellépésekről.
– Az egyik legfiatalabb állandó közreműködői vagytok a Hangszert a kézbe sorozatnak. Hogy kerültetek be a csapatba?
– Öt évvel ezelőtt megnyertük az Öröm a Zene tehetségkutatót, és ezután szólt a Hangszert a kézbe sorozatot is szervező Andrásik Remo, hogy csatlakozhatnánk. Tulajdonképpen csak annyit mondott, hogy a zenekarozásról kellene rendhagyó énekórákat tartanunk. Mivel klasszikus rockzenekar felállásban zenélünk, úgy gondoltuk, jól be tudjuk majd mutatni, hogyan is működik egy ilyen banda.
– Minden helyszínen közel egy órán keresztül vagytok a színpadon, és nemcsak zenéltek, de valamilyen tematika mentén meséltek is. Hogy alakult ki az órák menetrendje?
– A koncerteken és a zenélésben is elég improvizatívak vagyunk, úgyhogy annyiban maradtunk az első előadás előtt, hogy eljátszunk egy dalt, majd szép sorban végigmegyünk az alaphangszereken, és mindenki beszél a sajátjáról. Nagyon gyorsan kialakult, hogy Fecó (Kolosai Ferenc, basszusgitár, ének) az éneklés mellett bemutatja a basszusgitárt, így nekem kevesebbet kell beszélnem a gitár részeiről, így elmerülhetek a harmóniákban, a szólisták kísérésének problémáiban. Dávid (Dér Dávid, billentyűs) a színpadi zongora bemutatása mellett leginkább a hangszerek közötti harmóniáról beszél, Page (Pap Dávid, dobok) pedig általában nemcsak a dobolásról, de a hangszere felépítéséről és részeiről is szokott mesélni. Az első néhány alkalom után kialakult egy menetrend, aminek a mentén minden alkalommal igyekszünk haladni, de persze mindig alkalmazkodunk a résztvevőkhöz. Az 5-6 éveseknél teljesen más nyelvezetet kell használni, nekik viccesebb, élményszerűbb órát tartunk. A tinédzserekkel, a 15-16 évesekkel, akiknek minden unalmas, vagy éppen próbálják széttrollkodni az előadásokat, máshogy kell megtalálni a hangot. Az a jó, hogy ezek a rendhagyó órák soha sem ugyanolyanok, mert a gyerekek kérdeznek, ezzel meghatározzák az irányt, nekünk pedig alkalmazkodni és improvizálni kell.
– Járjátok az országot, eddig legalább harminc helyen tartottatok rendhagyó énekórát. Érződik különbség a helyszínek közönsége között?
– Egy-egy település társadalmi helyzetét le lehet venni. Szegényebb környezetben, vagy, ahol alacsonyabb státuszú emberek élnek, ott mindig sokkal érdeklődőbbek a gyerekek, mert őket kevesebb impulzus éri, nekik nagyobb élmény egy ilyen bemutató, mint esetleg egy pesti srácnak. Emlékezetesek azok a foglalkozások is, ahol többségében roma gyerekek ültek a nézőtéren, mert nemcsak kíváncsiak, de együttműködők is voltak.
– Említetted, hogy a tinédzserekkel nem mindig egyszerű. Voltak kellemetlen élményeitek?
– Dehogy. Számunkra élmény, ha fel kell rázni őket, ha reagálnunk kell a beszólásaikra. Utána szoktunk is arról beszélni, hogy nagyon élte a közönség a játékot.
– És kellemes élmény?
– Két véglet van. Az egyik, amikor viszonylag kicsik ülnek a nézőtéren, és azt érzed, hogy többségük először hall élőben zenét, ami azért megható. A másik pedig az, amikor olyan gyerekek vannak velünk szemben, akikről süt, hogy zenét tanulnak, zenetanárhoz járnak, és úgy értik a zenét, ahogy mi annyi idős korunkban legfeljebb csak álmodhattunk róla.
– Egy-egy ilyen fellépésért olykor több órát utaztok az ország különböző szegleteibe. Miért csináljátok?
– Sokszor panaszkodnak a zenészek a magyar könnyűzene helyzete, állapota miatt. Szerintem meg nem panaszkodni, magyarázkodni kell, hanem ilyen dolgokat csinálni, hangszert adni a fiatalok kezébe, és az igényes zene felé terelgetni őket. Szívügyünk ez a dolog. És már mérhető hatása is van a Hangszert a kézbe sorozatnak, amihez remélem, mi is hozzá tudunk tenni.
– Egyébként más körülmények között is tanítotok zenét?
– Persze, hiszen az Antares története is úgy kezdődött, hogy Page-dzsel és Fecóval ugyanazon a helyen tanítottunk, de talán rövid ideig Dér is oktatott ott. Mind a négyen a mai napig tanítunk zenét, leginkább magánúton. Dér például a produceri ismeretek mellett nagyon ráment a hangtechnikára, kimaxolta a hangtechnikusi témát. Persze azért is tanítunk, mert ma Magyarországon kevesen tehetik meg, hogy csak a zenekarozásból megéljenek. Ugyanakkor szerencsésnek érezzük magunkat, hogy minden hátrányával és előnyével együtt az a munkánk, ami a hobbink. A tanítás egyébként egy folyamatos önképzés és tanulás is, még akkor is, ha esetleg egy kezdővel foglalkozol.
- bazs -
