A Berklee College of Music docenseként Adrian Anantawan megalapította a Music Inclusion Ensemble-t, egy olyan csoportot, amely fogyatékkal élő hallgatókból áll, és a zenészek különleges igényeihez alkalmazkodik. Tette mindezt saját tapasztalataiból kiindulva.
A Boston Landmarks Orchestra játszik épp a színpadon, Florence Price Adoration című művét adják elő. Közben Adrian Anantawan, kanadai hegedűművész alig várja, hogy sorra kerüljön: szólózni fog. Abban reménykedik, hogy a közönség nem csak a hegedűjét hallja majd, hanem azt is, ami mögötte van: a lehetőség hangját.
„Sokszor a félelem akadályozza meg, hogy valamiben kipróbáljuk magunkat” – nyilatkozta Anantawan a Good Morning America című rádióműsorban. „A sikereim nagyrészét annak köszönhetem, hogy a félelemre fittyet hányva egyszerűen csak kipróbáltam valamit, nem izgultam, hogy kudarcot fogok vallani. Életem legnagyobb sikere, hogy megtanultam zenélni.”
Miért nagydolog ez? Anantawan a jobb alkarja nagy része nélkül született, csak a bal kezén vannak ujjak. Ez jelentette a kezdeti akadályt a zenélés előtt, amikor ötödik osztályban a zenetanára azt akarta, hogy minden diák tanuljon meg furulyán játszani. Anantawan és szülei – ahelyett, hogy feladták volna – úgy döntöttek, keresnek egy másik hangszert, hogy kibontakoztathassa zenei tehetségét. A trombita megfelelő lett volna Anantawan számára, de ő nem szerette a hangját.
Végül a hegedűt választotta, „mert ez a világ legszebb hangszere” – nyilatkozta Anantawan. Szülei pedig felvették a kapcsolatot az otthonukhoz közeli kórházzal, hogy készítsenek egy speciális kiegészítőt, amely lehetővé teszi, hogy az akkor 10 éves Anantawan megfoghassa a vonót. Öt mérnök dolgozott a különleges, spatulának becézett eszközön, amelynek a végén egy mélyedés volt, amelybe Anantawan bele tudta csúsztatni a vonót, a hegedűt pedig a bal kezében tartotta.
„Az első pillanattól kezdve tetszett a hegedű hangzása. A testem és a hangszer mintha összeolvadt volna, mintha a hegedű is egy testrészem lenne” – emlékezett vissza.
Bár Anantawan hálás a technológiáért, amely lehetővé teszi, hogy ő és más fogyatékkal élők zenélhessenek, elmondása szerint a legtöbb mégis a zenetanárok támogatásán, és az elfogadó, bátorító közegen múlik. Éppen ezért Anantawan ma azon dolgozik, hogy az elfogadó közeget mások számára is biztosítsa. A Berklee College of Music docenseként Anantawan megalapította a Music Inclusion Ensemble-t, egy olyan csoportot, amely fogyatékkal élő hallgatókból áll, és a különleges igényeihez alkalmazkodik.
„Az elképzelés az, hogy mindannyian egy közös emberi ügy érdekében egyesülünk. Ez egyben kollektív érdekérvényesítés is arról, hogy mit jelent fogyatékkal élni, és hogyan lehet ezt a társadalomban érzékelni” – Anantawan elmondta azt is, hogy reméli, hogy azok az emberek, akiknek az életükben kihívásokkal kell szembenézniük, kicsit miattuk is úgy érzik, van lehetőségük megtalálni az önkifejezés valamilyen módját.
„A hivatásom és munkám ezt a platformot valamilyen módon arra használni, hogy megmutassam az embereknek, mennyi mindenre képes egy fogyatékkal élő ember. Nekem ez a küldetésem, amiért hálás vagyok a sorsnak. Sosem lehet tudni, ki figyel téged a közönség soraiban ülve, ki az, aki téged látva hinni kezd magában. Hiszen, ha egy félkezű ember megtanulhat hegedülni, akkor miért ne lenne képes más is érvényesíteni a saját akaratát, megvalósítani az álmait?”
Anantawan reméli, hogy lelkesíteni tudja az embereket anélkül, hogy kizárólag a fogyatékossága inspirálná őket.
„Azt is szeretném, ha egyenértékűnek tekintenének. Elsősorban emberként, zenészként definiálhassam magam, olyasvalakiként, aki ugyanúgy küzd, mint bárki más. Mint minden más ember, én is arra törekszem, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Szeretném, ha így látnának.”
Abigail Cruz
(Fordította: Ifj. Rozsonits Tamás)
Forrás: https://abcnews.go.com/GMA/Living/violinist-born-1-hand-inspire-find-passion/story?id=112907113
