„A zenepedagógusok minden szeptemberben azt tapasztalják, hogy a lelkes elsősök nyikorognak a klarinéton, vihognak a tubákból jövő zajokon, és buzgón, kicsit talán túl erősen püfölik a nagydobokat. Ezeket a pillanatokat az izgalom, a lelkesedés és az újrakezdés várakozása jellemzi – éppen ezért olyan elkeserítő belegondolni, milyen sok diák hagyja végül abba a hangszertanulást.”
Sammy Miller Grammy-díjra jelölt dobos, egyben egy amerikai zeneoktatási cég alapítója. A New York Times weboldalának írt cikkében fejtette ki véleményét a mainstream zeneoktatásról.
„Az, hogy sok gyerek nem ragaszkodik a zenetanuláshoz, rossz fényt vet az oktatásra: a tanulók nem lelik örömüket a zenében. Több tanulmány is kimutatta, hogy azok a diákok, akik hangszeren játszanak, jobban teljesítenek a természettudományokban, a nyelvtanban és a matematikában is, illetve nagyobb valószínűséggel tanulnak tovább felsőoktatásban. Emellett kevésbé szoronganak, és jobban fejezik ki magukat. Még nem találkoztam olyan felnőtt emberrel, aki kifejezetten hálás lenne azért, hogy gyerekként abbahagyta a zenélést, annál többen vannak, akik megbánták. Akkor mi, pedagógusok miért nem tudjuk jobban motiválni a gyerekeket a folytatásra? Miért nem tudjuk vonzóbbá tenni a zenetanulást számukra?
Tizenöt éves zeneoktatói munkám során számtalan kollégámtól hallottam újra és újra: ’Nincsen varázspálcám’. Ahhoz, hogy a zeneoktatás sikeresebb legyen, nem kell drága digitális kiegészítőkkel vagy ultramodern oktatási platformokkal dolgozni (mondom mindezt úgy, hogy kifejlesztettem egy online oktatási platformot). Nincs olyan technológiai vagy pénzügyi program, amely a gyerekeket élethosszig tartó (amatőr) zenészekké változtatná.
Inkább alapjaiban kellene újra gondolnunk a mainstream zeneoktatási módszereinket: azt, ahogyan tanítjuk a zenét, mind otthon, mind az osztályteremben. A szülők és a pedagógusok feladata, hogy felneveljék az élethosszig tartó zenélés következő generációját, nem csupán a zene kedvéért, hanem azért, hogy gazdagabb, élénkebb belső, személyes életet építsünk gyermekeinknek, és egy szebb és kifejezőbb világot.”
Miller arra is ösztönzi a szülőket és a pedagógusokat, hogy új megközelítést alkalmazzanak a zenei nevelésben:
„Valahányszor az iskolák vezetői és zenepedagógusai a zeneoktatás nehézségeiről beszélnek, gyakran felmerül, hogy egyre kevesebb pénzt tudnak a zenetanításra fordítani. Ez persze valóban baj, de senki nem veszi észre az alapvető problémát. Texasban hét éven át – hatodiktól tizenkettedik osztályos korukig – vizsgáltak állami iskolákban tanuló diákokat. A tanulmány szerint 2013 óta a zenekari lemorzsolódási arány 80 százalékos volt, a legnagyobb csökkenés az első és a második tanév között következett be. Egy másik, előzményeket vizsgáló tanulmány szerint a kaliforniai állami iskolákban öt év alatt 50 százalékkal csökkent a zeneórákra beiratkozó diákok száma. A kutatások azt mutatják, hogy az alacsony jövedelmű és etnikailag sokszínű iskolai körzetekben élő diákok nagyobb valószínűséggel nem férnek hozzá a zeneoktatáshoz.
A finanszírozás is része az egyenletnek, de nem ez az egyetlen ok. Kaliforniában 2022-ben elfogadták azt a javaslatot, amely évente mintegy 1 milliárd dollárral növeli a művészetek finanszírozását, és ennek a pénznek a 80 százalékát általában arra fordítják, hogy új tanárokat alkalmazhassanak. A pénzügyi fedezet azonban csak lehetővé teszi a zenei programokat, de nem motiválja kellőképpen a gyerekeket arra, hogy ki is tartsanak mellettük. Ilyenkor sokan gyorsan idézik az anekdotikus kivételeket. A hihetetlenül kevés fizetésért dolgozó tanárokat, akik a nemzeti versenyeken a legmagasabb szintre repítik zenekaraikat, vagy a jómódú gyerekek szüleit, akik bármit megtesznek azért, hogy a csemetéik csellóórára járhassanak. Ez utóbbit a gyerekek titokban utálják, de ezek a ’sikerek’ csak azt mutatják, hogy a jelenlegi megközelítés a gyerekek többségét cserbenhagyja.
Ahelyett, hogy a finanszírozáson rágódnánk, nézzünk egy teljesen új megközelítést.
A pedagógusok arról panaszkodnak, hogy más tantárgyakhoz hasonlóan a zenekar is gyakran esik áldozatul a ’dolgozatra tanításnak’ – ebben az esetben az évvégi koncertre való készülésnek. Egy olyan tanóra, amelynek a kreativitásról kellene szólnia, végül a magolásra helyezi a hangsúlyt, egyetlen előadás szolgálatában. El kell hagynunk ezt a megközelítést, és vissza kell hoznunk a játékosságot az osztályterembe, rávezetve a diákokat arra, hogyan hallgassanak meg egy dallamot a rádióban, és hogyan tanulják meg azt hallás után lejátszani. Arra kell bátorítani őket, hogy néhány akkordot felhasználva írják meg saját egyszerű dalaikat. Kezdj tehát egyetlen akkorddal, egy funky ütemmel, és hagyd, hogy felcsendüljön, és láss csodát, máris zenélsz!
Gyakran hallom, hogy ’a zene egy nyelv’, mégis vonakodunk így tanítani. Amikor nyelvet tanulunk, nem egyszerűen csak bemagoljuk a mondatokat, vagy egész nap csak olvasunk – együtt gyakoroljuk a nyelvet, megosztva, beszélve, botladozva, de végül megtaláljuk a kapcsolódás módját. Ennek kellene történnie a zeneórákon is. A zenének közös elfoglaltságnak kell lennie: kérdezd meg bármelyik hobbizenekart vagy egyházi kórust, hogyan élik meg a zenét, és az előadók valószínűleg azt fogják mondani, hogy ez nem kényszer, hanem a közösségépítés egy módja.
A legfontosabb, hogy hagynunk kell, hogy a gyerekek ügyetlenek legyenek. Sőt, bátorítanunk kell rá őket. Maguktól is eléggé szörnyűek lesznek – eleinte. De túl gyakran előfordul, hogy a gyerekek a zenét az iskolában egy olyan nehéz próbatételnek látják, amelynek elsajátításában nem is reménykedhetnek, és egyszerűen csak feladják. A zenének nem kell, sőt, nem is szabad a tökéletességre való törekvésről szólnia. A zenélés rengeteg tanulsággal szolgálhat. Többek között arról is, milyen hasznos lehet a kudarc is.”
Sammy Miller
(Fordította: Ifj. Rozsonits Tamás)
Forrás: https://www.nytimes.com/2023/09/29/learning/do-we-need-better-music-education.html
