Stephanie San Roman, az amerikai zenetanárok egyesületének (National Association for Music Education – NafME) tagja az év elején publikálta a szervezet blogján gondolatait arról, miért is tanít zenét, ez miért fontos számára és mi értelme az egésznek. A világon bárhol érvényes filozofálgatás egy gyakorló, amerikai zenetanártól.
Az első egyetemi órán arra kért az oktató, hogy írjuk le a zeneoktatással kapcsolatos „filozófiánkat”. Bevallom, nehezen ment. Egyszerűen nem találtam szavakat arra, hogy kifejezze azt, ami mélyen gyökerezik a lényemben. Ám azóta minden évben visszatérek e számomra fontossá lett filozófiai kérdésekhez: miért tanítok zenét, miért fontos ez, mi értelme?
Zenepedagógusként általában mindennel foglalkozunk, csak filozofálgatással nem: e-maileket írunk, hangszereket javítunk, órát tartunk, koncertprogramokat állítunk össze vagy éppen tüzet oltunk. A mindennapjainkat kitöltő kötelezettségek örvényében könnyű elfelejteni, miért is választottuk ezt a hivatást. És persze olykor könnyen meg tudnánk fogalmazni: az év első óráján, egy jól sikerült koncert után, vagy amikor egy diákunk szeme felcsillan, mert valami sikerült. Ilyenkor teljesen világos, miért lettünk zenetanárok.
A zenélés megköveteli, hogy szembe nézzünk a kihívásokkal és legyőzzük őket. A diákok, a közreműködők szívüket-lelküket beleadják, hogy a lehető legjobbat nyújtsák közönség előtt. Zenepedagógusként az a dolgunk, hogy akkor is higgyünk a tanítványinkban, amikor ők már nem hisznek magukban. Meg kell mutatnunk a diákoknak, hogy az út során lehetnek buktatók és akadályok, megéri kitartóan küzdeni a céljainkért, legyen az egy jól sikerült szóló a félévi koncerten, vagy egy sikeres főiskolai felvételi.
A zene lehetővé teszi számunkra, hogy kifejezzük és megtapasztaljuk az érzelmek teljes skáláját. A diákjainkkal együtt sokszor mi, tanárok is kifelé mosolygunk, de belül valami egészen mást érzünk. Sok oka lehet annak, hogy nem mutatjuk ki az érzéseinket. A zenélés megköveteli, hogy megmutassuk érzelmeinket, és ezáltal megtapasztaljuk, mit jelent embernek lenni. Az igazi varázslat akkor következik be, amikor például elesettségünkben jobban érezzük magunkat egy dal hallatán. Miért? Mert rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül azzal, amit érzünk. Ha pedig tudod, hogy nem vagy egyedül, a rossz dolgok már nem tűnnek olyan rossznak. És amikor boldog vagy, és vidám zenét hallasz, még boldogabbnak érzed magad. A zene, akár hallgatjuk, akár előadjuk, vagy tanítjuk, lehetőség arra, hogy átélhessük emberi mivoltunkat.
Zenészként az élményeinket a zene segítségével dolgozzuk fel. Annyi minden történik órán, próba közben és a színpadon, hogy lehetetlen elválasztani az egyéniségünk fejlődését a zenei fejlődésünktől. A kihívások révén bátrabbak leszünk, mentálisan erősödünk, közben pedig zenészként emberi érzelmeket fejezünk ki és osztunk meg. Bár a mentális erő és az érzelmek kifejezése ellentmondásosnak tűnhet, valójában kéz a kézben járnak, hogy minden zenésznek, a kezdőknek és a tapasztalt veteránoknak egyaránt segítsenek az önmegvalósítás magasabb szintjére jutni. A zenei képességek fejlesztése jobb emberré tesz. A másokkal való közös munka még inkább elősegíti ezt, megtanulunk empatikusnak, ugyanakkor önérvényesítőnek is lenni.
Végül is nem azért lettünk zeneoktatók, hogy azon morfondírozzunk, vajon hogyan sikerülhetett egy pattogó labdát belepasszírozni a gitártest belsejébe, és nem is azért, hogy kitaláljuk, milyen fertőtlenítőszerrel lehet legjobban feltakarítani a turnébusz padlóján lévő hányást. Azért választottuk ezt a szakmát, mert legbelül érzünk valami megmagyarázhatatlant, valami olyasmit, ami összeköt minket – nemcsak a tanítványainkkal és zenésztársainkkal, hanem minden emberrel a Földön... Valami, ami nemcsak az emberi tapasztalatokat gazdagítja, hanem szó szerint maga az élet, amit a zene egyesítő erején keresztül élünk meg.
Stephanie San Roman
(Fordította: Ifj. Rozsonits Tamás)
Forrás: https://nafme.org/blog/life-through-the-lens-of-music/
