Matthew Bumbach klasszikus kóruszenésznek tartja magát, aki azzal szembesült, hogy nemcsak a diákokat nehéz bevonnia, de sokszor a közönséggel is kudarcot vall. Mint a Popular Music Education oldalon írja, talán azért, mert a zenetörténetnek ebben a furcsa időszakában él. De változtatni akart. Egy különleges projektjéről mesélt.
„Klasszikus kóruszenész vagyok. A zenetörténetnek ebben a furcsa időszakában élek – az általam készített zene értékes művészetnek számít, de igen kevesen jönnek el a koncertjeimre. Nagyon szeretem és komolyan veszem a kórusoktatást, mégis hiányzik valami. Néhány éve vettem észre, hogy miközben ragaszkodunk a klasszikus zene hagyományaihoz, sokkal nehezebb megérinteni a hallgatóinkat a zene által, amit létrehozunk és előadunk. Kudarcot vallunk akkor is, amikor be szeretnénk vonni a közönséget. Ezértaz elmúlt évben az elé a kihívás elé állítottam magam, hogy másképp csináljam a kóruszenét. Ezekből a gondolatokból született az alábbi projektem.
Egy kollégám bemutatott a Big City Folk Bandnek, egy egyetemi hallgatókból álló country zenekarnak. Ez a találkozás inspirált arra, hogy a kórusommal lépjünk fel közösen ezzel countryt játszó együttessel.
A próbák eleinte nagyon hasonlítottak minden más fellépésre való felkészüléshez. Az énekesek a kottát olvasva tanulták a dallamot és a szöveget, miközben egy zongorista külön kísérte az egyes szólamokat. Majd két héttel a koncert előtt megérkezett a country zenekar. Az első próbán ők fantasztikusak voltak, azonban az énekkarom nagyon sokat rontott. Eltartott néhány menetig, amíg az énekesek megszokták a zenekar okozta sok-sok új ingert.
Nekem is hosszabb időbe telt, mire megértettem, ez a próbafolyamat nem egy karmester által vezetett „diktatúra”. A klasszikus zenei képzésem során arra tanított, hogy mint karmester, az előadás minden elemét szigorúan kontrolláljam. A könnyűzenészek viszont rávezettek az együttműködés fontosságára. Az ő megközelítésük sokkal intuitívabb. Az előadás előtti héten találtuk meg a közös hangot, amihez rengeteg kompromisszumra volt ehhez. Én feladtam a próbatervemet, a country zenekar pedig feladta improvizatív ösztöneit.
A koncerten végül öt kórus lépett fel, a műsoraik között szólisták énekeltek. Gyönyörű és inspiráló volt az egész, ám amikor mi következtünk, megváltozott a hangulat a teremben. A hangszínek olyan egyedi keveredése zajlott, amilyet a közönség sosem hallott azelőtt, és azt hiszem, ez nagyon tetszett nekik. Nem voltunk tökéletesek, de ez így van rendjén. A projekt sikere érdekében lemondtam a görcsös irányításról, és hagytam, hogy a csoda megtörténjen. Számomra ez az előadás egyenesen katartikus volt. A kollaborációról alkotott felfogásom örökre megváltozott.
Ez a fajta együttműködés lehetővé teszi számomra, hogy valami nálam sokkal nagyobb dolog részévé váljak. Minél inkább feladom az irányítást és bízom a munkatársaimban, annál jobb lesz az eredmény. Bár a kottaolvasás jól megy, de azt hiszem, eddig fogalmam sem volt arról, hogyan kell ilyen esetekben jól használható, minőségi kottát írni. Le kellett ülnöm egy könnyűzenész kollégával, hogy orvosoljam a hiányosságaimat ezen a téren. Mert amikor egy zenekarnak írsz kottát, csak annyi információt kell nekik adni, amennyire feltétlenül szükségük van ahhoz, hogy megértsék, hogyan fog előre haladni a dal. A zenészek jobban ismerik a saját stílusukat, mint én, és ezt a tudást a kellő pillanatban be fogják vinni az előadásba.
Nem állítom, hogy a popzene vagy a pedagógia szakértője vagyok, de mindig nyitott voltam arra, hogy többet tanuljak. És rájöttem, míg mi, klasszikus zenészek ragaszkodtunk a hagyományainkhoz, addig a könnyűzenészek sok mindent máshogy csináltak. Míg mi a tökéletes hangszínt kerestük, ők ezt a palettát messze a komfortzónánkon túlra tágították. Míg mi azzal küzdöttünk, hogy megtanítsuk a közönséget arra, ne tapsoljon a tételek között, a könnyűzenészek megtanulták, hogyan perdítsék táncra őket. Azt hiszem, mi, klasszikus zenészek nagyon sokat tanulhatunk tőlük. Nem azt mondom, hogy többszáz éves hagyományokat vessünk el, viszont úgy gondolom, újra kell értékelnünk azokat.
Matthew Bumbach
(Fordította: Ifj. Rozsonits Tamás)
