Kevesen akarnak zenét tanulni, és még a zeneiskolákból is el-eltűnnek a diákok. Mindennek az okai egészen kisgyermekkorban, részben a családokban keresendőek – mondta el Dr. Pintér Tünde Kornélia, a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Művészeti Intézet Ének-Zene Tanszékének adjunktusa, aki a témában végzett kutatásáról a „Ki viszi át a popzenét?” konferencián is beszámolt. Ott is elhangzott, hogy a zenetagozatos diákok az általános iskola végére szinte eltűnnek az iskolarendszerből.
– A konferencián is bemutatott kutatása az ének-zeneoktatáshoz kapcsolódik. Mi volt a legnagyobb meglepetés az Ön számára az adatok kiértékelése során?
– Még a zenetagozatos osztályok felső tagozatairól is kikopnak a diákok, tehát nem csak az általános képzésben övezi érdektelenség a zeneoktatást. Talán sokaknak nem tetszik ez az eredmény, hiszen jó pár szakértőnek szívügye a zenei képzés, a Kodály-iskolák intézményrendszere, és ha azt hallják, hogy alig van náluk tanuló vagy az egyetemi képzésben elég hallgató, a felvetést még az adatok ellenére sem fogadják jól.
– Mint fogalmazott, az ének-zene tudás is hanyatlik Magyarországon. Mi ennek az oka?
– Egészen kisgyermekkortól hiányos a zenei nevelés, és most a családi közegre gondolok elsősorban. Ugyan ma már számos könyv áll rendelkezésünkre arról, hogy az évek előrehaladtával miként fejlődik a hallás vagy épp az éneklés készsége, így a tudás rendelkezésre áll, de ha nem hallgattatnak zenét a gyerekekkel egészen pici koruktól kezdve, később sokkal nehezebb feladat lesz felkelteni bennük az érdeklődést a zene iránt. Úgy érzem, hogy általánosságban elmarad a kultúrafogyasztás élménye a családokban, például alig járnak együtt koncertre, múzeumba vagy színházba, így a tanulók művészeti nevelése sok esetben teljes egészében az iskolára hárul.
– Hol bicsaklik meg ez a folyamat?
– Sajnos már az óvodai zenei nevelés sem tud lépést tartani a gyermekek igényeivel. Az általános iskola alsó tagozata még javít ezen a lemaradáson, a felső tagozaton viszont már szinte teljesen elvesztik az érdeklődésüket a fiatalok a zenetanulás iránt. Mire pedig a diákok a gimnáziumba érnek, kiderül, hogy óriási hiányosságokat halmoztak fel, jó néhányuk lemaradt a „tá-ti-ti-tá”-nál, amit még 1-2. osztályban ismertek meg. A hanyatlás okait valójában több tényező váltja ki, nem lehet egyetlen egy dologra ,,ráhúzni”. Ha nagyon számszerűsíteni szeretnénk, az eredményekből az látszik, hogy szemmel láthatóan az általános iskola 3-4. osztályában kezdődik el a lemorzsolódás, ugyanis sok gyermek számára akkorra alakul ki, hogy mely tantárgyakból teljesítenek jól és melyekben kevésbé. Ezzel párhuzamosan egyfajta versengés is elindul az osztálytársak körében, például hogy a másik sokkal ügyesebb zenéből, szebb a hangja, nekem viszont talán jobban megy a matematika vagy az angol, ezért inkább arra összpontosítok. A többi tantárgy pedig innentől kezdve kevésbé lesz fontos. Mindemellett megjelenik egy másik fontos faktor: a szülő zene iránti érdektelensége, ami szintén aláássa a gyermek motivációját. Mindez azért is olyan szomorú, mert a gyermekek eredendően érdeklődnek a zene iránt, már a magzati korban érzékelik a babák a zenei hangokat, például figyelik a tempót, és rendszeres zenehallgatás esetén sok esetben rendkívül kifinomult hallással jönnek a világra. Viszont az, hogy ez később sikerélménnyel párosuljon, a tudást fejleszteni szükséges. Ennek ellenére előfordul, hogy már az óvodában elmarad az egyenletes lüktetés érzékeltetése, az általános iskolai oktatásban pedig az alapvető zenei ismeretek (alap ritmusok, hangközök). Ezek nélkül azonban a diákok a gimnáziumban még a nyújtott ritmusokra sem fognak emlékezni.
– Találkozott a kutatás során olyan jó gyakorlatokkal, amelyek segítségével visszafordítható a folyamat?
– Annak idején kíváncsiságból beültem olyan szigorú, kodályi elveket valló pedagógus órájára, ahol komolyan vették az ének-zeneoktatást. Az órát beénekléssel kezdték, majd énekléssel, zenetörténeti ismeretátadással és zenehallgatással folytatódott. Azt tapasztaltam, ahol felnéznek a tanárra és elfogadják őt, ott érdemi oktatás valósulhat meg, még akkor is, ha szigorúan oktatják az ének-zenét. Ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy a fiatalok azonosulni tudjanak a tananyaggal. Vannak olyan tanárok, akik könnyűzenei jártasságuk által az órákon némely esetben könnyűzenei példákkal is szolgálnak, például megmutatják, milyen alapokon nyugszanak azok a dalok, amelyeket ma hallgatnak a gyerekek. Az iskolai nevelés során kiemelten fontos a gyermekek zenei ízlésének formálása, közben pedig a befogadói attitűd erősítése, ami az egyik legnehezebb feladat a sokféle zenei stílus miatt. Cél, hogy a zenehallgatás élvezet legyen a fiatalok számára, a tanárnak viszont óriási kihívás, hogy a rap-, pop- vagy éppen rockzenét hallgató diákokat meggyőzze arról, hogy az általuk hallgatott zenén túl még rengeteg ,,jó zene” létezik a világon. Természetesen az is lényeges, hogy a gyerekek lássák, van ,,értelme” munkát fektetni a zenetanulásba. Jártam például olyan kórusnál, akik külföldi koncertekre jártak, ami egyértelműen növelte a gyerekek motivációját. Nem beszélve arról, hogy a zenetanulás teljes személyiséget fejleszt, a kognitív és pszicho-motoros képességeken át a szociális képességekig, de erről sok esetben nehéz meggyőzni egy általános iskolás gyermeket.
– Milyen lépéseket szorgalmazna a folyamatok konszolidációjára?
– Sokkal több tanárra, egyben „jó” tanárra lenne szükség. Másrészről nem szabadna ilyen magas osztályétszámokat működtetni. A 35 fős osztályokban óriási kihívás heti egy órában éneket tanítani, kivéve, ha kórust vezet az adott tanár. Ilyen magas osztálylétszámoknál aligha lehet egy Dalcroze- vagy egy Orff-módszeren alapuló tevékenységet bevinni az órára, emiatt fontos lenne a csoportbontások bevezetése, hogy mindenkire jusson idő, illetve, hogy a gyerekek tudjanak párban vagy kisebb csoportokban is együtt dolgozni. Az lenne az ideális, ha minden iskolában lenne lehetőség zenei hangszeralapot, például zongorát biztosítani, teljesen más ugyanis zongorakíséretre énekelni, mint kíséret nélkül ugyanezt megtenni. Márpedig sok iskola nem rendelkezik zenei szaktanteremmel, megfelelő hangtechnikával vagy épp hangszerekkel. Mindemellett a látvány sem mindegy a fiatalok számára: én például Liszt Ferencet sok esetben a Tom és Jerryvel szoktam tanítani. Bach zenéjét számos könnyűzenei előadó dolgozta fel, így hát a barokknál könnyűzenei párhuzamokat szoktam bevinni az órára. Összességében úgy vélem, minél változatosabban kell felépíteni a tanórákat, hogy azok motiválóak legyenek a diákok számára. A tanárok körében sok esetben felmerül az alacsony óraszám problémája is. Úgy vélem, egy rossz órából (legyen bármilyen tantárgy) elég heti egy is. Ellenben említettem a koncertszervezéseket, be kell látni, hogy heti egy órában nem lehet még egy karácsonyi műsorra sem felkészülni, ami azt eredményezi, hogy már október-novemberben karácsonyi dalokat próbálnak az iskolákban. Mindemellett a gyerekek levonják a maguk következtetését: ha valamit csak heti egy órában tanulnak, az bizonyára azért történik, mert az a tantárgy nem is lehet olyan lényeges, helyette fontosabb a fizika, a matematika vagy éppen az irodalom. Amiben szükséges lenne még változtatni, azok a tankönyvek. Számos tankönyvben a dal- és zenetörténeti ismeretanyagot is lehetetlen végigvenni heti egy órában, bár talán ez nem is cél. Mindenesetre számomra érthetetlen, hogy bizonyos tankönyvekbe némely dalnak csak az első sora kerül be, így aligha használható a könyv. Én személy szerint inkább nyomtatok a gyerekeknek teljes kottát, amiben látják a teljes darabot, sőt akár a zongorakíséretet is, így az éneklés folyamán a kottaolvasásuk is fejlődik.
– Lesz folytatása a kutatásnak?
– Igen, és már azt is tudom, hogy kisebb városokban, falvakban szeretném folytatni a kutatást.
Takács Erzsébet
