A könnyűzenei hangszeres órák díját jelenleg a piac határozza meg, amit leginkább az adott település elhelyezkedése befolyásol. Ugyanakkor érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy mivel a legtöbb magyar településen csak magánúton lehet könnyűzenét tanulni, megéri-e egyáltalán ilyesmivel foglalkozni? Ha esetleg nem, akkor annak milyen következményei lehetnek?
(Véleménycikk)
Könnyűzenét oktatókkal folytatott beszélgetésekből úgy tűnik, hogy a magánórák árát leginkább az adott település elhelyezkedése befolyásolja. Azaz a fővárosban, a jobb anyagi kondícióval rendelkező nagyvárosokban, illetve a nyugati határszél felé közeledve – ebben az esetben is csak a városokban – lehet viszonylag magasabb összeget kérni egy könnyűzenei magánóráért, azaz értelemszerűen Dél és Kelet felé haladva, a kisebb lélekszámú településeken pedig kevesebbet.
Ráadásul ez egy olyan piac, ahol nem a kereslet és a kínálat határozza meg az árakat, hiszen egy békési kisvárosban hiába szeretnének sokan gitározni tanulni, mondjuk, az egyetlen magántanártól, az óradíjak akkor sem lesznek magasabbak, ahogy a fővárosban sem alacsonyabban azért, mert ott több tanár közül válogathatnak a diákok. Nincs abban semmi újdonság, hogy a magánórák díját leginkább az adott település gazdasági és ezzel összefüggő fizetési helyzete határozza meg, magyarul, ahol kevesebbet keresnek az emberek, ott tanulásra, a gyerek taníttatására is kevesebb jut.
Miközben a diplomás minimálbér és a pedagógus bérek mindenütt ugyanolyanok, tehát, ha ezekkel hasonlítjuk össze egy könnyűzenei magántanár bevételeit, akkor teljesen mindegy, hogy az illető az országnak melyik pontján tanít. Vagyis nem mindegy, mert amennyiben az országnak egy-egy részén csak és kizárólag a helyi fizetőképes kereslethez igazodó óradíjjal dolgozó magántanárok tanítanak, akkor lesznek – vagy már vannak – olyan foltjai az országnak, ahol semennyi pénzért se lehet zenetanárt találni.
Számoljunk egy kicsit! Vegyük Ideális Pétert, aki frissen szerzett bármilyen pedagógusi diplomát, de volt olyan szerencsés, hogy kisiskolás kora óta zenélhetett, zenélni tanulhatott, sőt több éves színpadi muzsikálás is van mögötte. Mivel jelenleg Magyarországon még mindig nem képeznek könnyűzenei tanárt, Ideális Péter lehetne az, aki megfelelő zenei és pedagógiai felkészültséggel hangszeres órákat tarthatna bárhol az országban. Mondjuk, valamelyik járási székhelyen, ahol sok esetben már zeneiskola se nagyon működik, viszont ott is élnek fiatal srácok, akik zenélni szeretnének.
Ideáli Péter kiszámolhatja, hogy ha délelőttönként készül az óráira – mert még fiatal, erre szüksége is van –, de délután kettőtől már fogadja a kisiskolásoktól középiskolásokig vagy felnőttekig a diákokat, akkor mondjuk, nagyon kifeszítve magát napi 6-7 órát is megtarthat. Engedjük meg, hogy Ideális Péter csak hetente egyszer akarjon fellépni, vagy másokat színpadon megnézni, és ahogy a magyarok többsége, ő is hajlandó dolgozni hétvégén is, tehát nem öttel, hanem hattal szorozhatjuk meg a napi óraszámát. Elsőre a maximális heti 42 óra nem is olyan sok, vannak, akik ennél többet melóznak, ráadásul ugye a hangszeres órák nem is hatvan percesek. (Ezen a ponton javasolhatjuk, hogy aki így gondolja, próbáljon heti 40-42 órát tanítani, plusz majdnem ugyanennyi órában lelkiismeretesen felkészülni!) De maradjunk a magyar valóságnál!
Ha Ideális Péter minden héten tart 42 órát, mert soha egyetlen tanítványa sem betegszik meg, se nekik, se neki soha nem jön közbe semmi, akkor akár 160-170 tanórát is megtarthat egy hónapban. Mivel hallani 10-12 ezer forintos egyéni órákról is a fővárosban, akár fel is sikíthatnánk, hogy Ideális Péter megfogta az Isten lábát a zenetanítással, hiszen akár 1,5-2 millió forintot is kereshet havonta. De, mint fentebb írtam, maradjunk a magyar valóságnál!
Mielőtt tovább számolunk, tételezzük fel Ideális Pétertől, hogy nem akar adó- és TB-csaló lenni, ezért az egyszerűség kedvéért KATA-s egyéni vállalkozó lesz, hiszen a tanítványai – és óráikat többségében finanszírozó szüleik – magánszemélyek, a nyugdíj pedig 40 év távlatában nem nagyon izgatja. Azaz lesz havi fix 50 ezer forint kiadása, amit a számlevezetési díjjal, az ismerős könyvvelő minimális tiszteletdíjával, a helyi iparűzési adóval azért érdemes inkább 60 ezer forintnak számolni.
Mindez azért fontos, mert ha Ideális Péter legalább a nettó diplomás minimálbért szeretné egy hónapban megkeresni – ez most 232 ezer forint –, és az adóját is szeretné befizetni, akkor 292 ezer forintot kell minden hónapban – a nyári szünetben is – összetanítania. Ebben az esetben 1750 forintot is elég a havi 170 hangszeres óráért elkérnie. De persze, ha Péter úgy gondolja, hogy a könnyűzene magántanítása egy állami, iskolai pedagógusi állás alternatívája, akkor gondolkodhat úgy, hogy jó lenne legalább a gyakornoki pedagógusi nettót a KATA-val megfejelve összehozni, ami már 427 + 60 ezer forint. Ebben az esetben 2900 forintos óradíjjal kell számolnia. Persze csak akkor, ha mondjuk, az órákat a szülei lakásán tartja, ahol semmiféle rezsiköltsége nincs. Sok helyen már ez a 2900 forint is necces.
Másrészt világos, hogy nincs az az ideális helyzet, amikor Ideális Péter minden hónapban 170 órát tud tartani, a realitás valahol ennek a kétharmadánál vagy felénél, tehát 80-120 óra körül van. Ami azonnal azt jelenti, hogy a diplomás minimálbár és a KATA megfizetéséhez nagyjából 2900 forintos óradíjjal, a kezdő pedagógusi bérhez és KATA-hoz pedig nagyjából 5000 forintos óradíjjal juthat el (havi 100 megtartott órával számolva). Ha pedig minimális rezsit is kalkulálunk, mert fűteni, világítani, a diákokkal telefonon vagy neten kapcsolatot tartani mégiscsak kell, netán hangszereket, tankönyveket és egyéb segédeszközöket is be kell szerezni a magánórákhoz, akkor mind a két összeget legalább egy-egy ezressel feljebb kell tornászni.
Hány településen lehet ma Magyarországon 4-6 ezer forintért könnyűzenei magánórát tartani?
A választ nagyjából sejtem. Miként azt is, hogy ennek ellenére sok helyen tanítanak magánúton zenét. Másod-, harmad- sokadállásban, ami biztos, hogy nem a legideálisabb, ráadásul sok fiatal zenésznek nem lesz vonzó. Főleg a fővárostól és a megyeszékhelyektől egyre távolodva. Nem is beszélve a sokunk által elképzelt, leendő könnyűzenei tanárokról.
Pedig csak meg kellene fizetni a könnyűzenét tanítókat (is), mert a jövő zenészei és zeneértő hallgatói mégiscsak rajtuk múlnak elsősorban. Vagy valahol tévedek?
Bajnai Zsolt
a Poptanítás munkacsoport vezetője
