A relatív szolmizáció, ismertebb nevén a szolfézs a zeneoktatás alapja, ami az elmúlt évszázadok során, számos korábbi formát „felhasználva” alakult ki, és bír napjainkban is nagy jelentőséggel. Arezzói Guidó, Sarah Ann Glover, John Curwen – három név a szolfézs kialakulásának történetéből.
Már az ókori görögök felismerték, hogy úgy tudják a legjobban megjegyezni a hangok egymáshoz való viszonyát, ha minden zenei hanghoz egy szótagot rendelnek. A középkorban ezt az elvet fejlesztette tovább egy bencés szerzetes, pedagógus, Arezzói Guidó, aki az „ut-re-mi-fa-so-la” szótagokkal jelölte a hangokat. Ezek egyébként az Ut queant laxis himnusz első strófája első hat félsorának kezdő szótagjából származnak. A szerzetest némileg tévesen a guidói kéz feltalálójának tartják, ám ő csak a rendszer – amelyben a hangjegyek nevei az emberi kéz részeihez vannak rendelve – alapjait dolgozta ki.
A 12. században a zene hatékonyabb tanítása és tanulása nemcsak elvárás volt, de ennek köszönhetően ezen a téren fejlődés is mutatkozott. A guidói kéz több mint száz évvel a szerzetes halála után is lehetővé tette a zenészeknek, hogy egy adott ízületet vagy ujjbegyet egy adott hang jelzésére használjanak. A kéz és az ujjbegyek meghatározott ízületeinek használata átalakította a szolmizációs szótagok tanulásának és memorizálásának módját. A guidói kéz már a 12. században is a zeneoktatás leggyakoribb segédeszköze volt, népszerűsége pedig még a 17. és 18. században is töretlennek bizonyult. Segítségével ugyanis a korabeli zenészek képesek voltak hosszabb zenei szakaszokat memorizálni, így a darabok betanulásra ráfordított idő drasztikusan csökkent.
A mai szolfézs kialakulásához vezető út következő állomás egy egyéniséghez, a brit zenetanárhoz, Sarah Ann Gloverhez köthető, aki már hatéves korában a norwichi katedrális orgonistájától tanult zenélni. Felnőttként vasárnapi iskolában tanított és a norwichi Szent Lőrinc templom kántora lett, ahol fiatal lányok zenei képzésébe kezdett. Nagyjából 1827-re dolgozta ki saját szolmizációs rendszerét, amelyet norwichi szolfézsként ismerünk. Rendszerében hét hang szerepelt. A hetes skála legmagasabb hangjának, a ti-nek ő adta a nevét, a többit pedig a középkori mesterek (például Arezzói Guido) munkájára alapozta.
Glover rendszerét egy brit kongregacionalista plébános, John Curwen dolgozta át, egyébként Glover engedélye nélkül. Rendszerének a tonic sol-fa nevet adta. Curwent 1841-ben a vasárnapi iskolai tanárok konferenciája bízta meg azzal, hogy találjon és népszerűsítsen egy módszert a vasárnapi iskolák éneklés zenei tanítására. Ő pedig átvette a norwichi szolfézs és más technikák elemeit, később kézjelekkel egészítette ki ezeket.
A Tonic Sol-Fa College 1879-ben nyílt meg. Curwen elkezdett publikálni is, és kiadta a Tonic Sol-fa Reporter and Magazine of Vocal Music for the People című folyóiratot. Élete utolsó szakaszában azzal foglalkozott, hogy rendszere minél nagyobb mértékben, ugyanakkor egységesen terjedjen. A tizenkilencedik század végére a tonic sol-fa olyan népszerűségnek örvendett Nagy-Britanniában, olyan közismert gyakorlattá vált, hogy népszerű dalok esetében a kottákat a tonic sol-fa kottaírással együtt árusították.
A tonic sol-fa, mint modern relatív szolmizáció kialakulásában Sarah Ann Glovert a módszer tulajdonképpeni szerzőjének, John Curwent pedig az egységes és teljes rendszer megalkotójának tekintjük. A metódus pedagógiai jelentőségét jól mutatja, hogy Kodály Zoltán azt még magasabb szintre emelve, néhány változtatás mellett teljes egészében beépítette a gyermekek és felnőttek zenei és zenére neveléséről alkotott koncepciójába, a melyet Kodály-módszerként ismerünk.
ifj. Rozsonits Tamás
Források
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szolmiz%C3%A1ci%C3%B3
https://en.wikipedia.org/wiki/Tonic_sol-fa
