Maróthy Zoltán nemcsak hazánk egyik legkiválóbb gitárosa, de elkötelezett zenepedagógus is, akinek a közelmúltban jelent meg első szólólemeze, a Mysterium című album. A Kőbányai Zenei Stúdió igazgatóhelyettesével az iskolában beszélgetett Rozsonits Tamás.
– Édesapád nemzetközi hírű zenetudós volt. Mennyire határozta ez meg, hogy zenét tanulj?
– Édesanyám pedig a Vándor Kórusban énekelt, ott ismerkedtek meg apámmal. Érdekes, de nálunk fel sem merült, hogy a szüleim a zene irányába tereljenek. Saját indíttatásból ültem oda a zongorához, meg Weöres Sándor verseket próbáltam énekelgetni saját ötleteim alapján, édesapám pedig azonnal odaült a zongorához és harmonizálta a „szerzeményeimet”. Nem kényszerített senki, viszont több zenét kaptam, mint talán mások máshol. Először klasszikus gitározni kezdtem, de olyan pici volt a kezem, hogy fél év múlva fel kellett adnom, mert nem értem át a nyakát még a feles tanuló gitárnak sem. Ezután következett a klasszikus zongora hat évig, majd az elektromos gitár. Amikor először megpengettem, megpecsételődött a sorsom.
– Hogyan és miért lett belőled éppen rockrajongó rockzenész?
– Tizenhárom évesen, amikor meghallottam a Kiss: Destroyer lemezéről a Detroit Rock City című dalt, abban olyan erő volt, hogy az leírhatatlan. Mindig is őrült nagy kedvencemnek számított az amerikai rock & roll. Egyszerűen az az érzés, amikor odaállok a színpadra egy gitárral és elkezdek rock & rollt játszani, ettől történik velem valami, ami számomra nagyon jó. Egyértelmű volt, hogy rockzenész leszek.
– Miért éppen most jelentkeztél az első önálló albumoddal?
– A COVID. Eddig azért sem akartam, mert mindig dolgoztam, nem akadt olyan időszak az életemben, ami alatt otthon malmoztam volna. Köszönhetően annak is, hogy folyamatosan tanítottam, rengeteg stúdió-sessionon vettem részt, büszkén mondhatom, hogy sok előadóval játszhattam együtt, meg elég sok lemezt készítetünk az éppen aktuális zenekaraimmal, vagy éppen Európát szántottuk fel a Kiss Forever Banddel. Motoszkált a fejemben, hogy milyen jó lenne egy szólólemez, de esélyem se volt rá. Amikor ez a szörnyű kórság felütötte a fejét, szinte leállt az élet. Én ugyan tanítottam tovább, de csak online, mert a Kőbányai Zenei Stúdió is arra váltott. Otthon van egy mini-stúdióm, egész nap a kezemben volt a hangszer. Elkezdtünk beszélgetni Závodi Gabival, hogy milyen jó lenne rábeszélni Koncz Zsuzsit, hogy készítsen egy új lemezt, de először nem nagyon volt kedve hozzá. Elkezdtük írni a dalokat, Bródy János is hozott nótákat, Gabi is és én is, majd egyszer csak Zsuzsi telefonált, hogy meggyőztük, csináljunk egy új lemezt. Ez lett a Szabadnak születtél című album. Két dalom is szerepel ezen, büszke vagyok arra, hogy az utóbbi Koncz Zsuzsa-lemezeken szerzőként is részt vehetek.
– Milyen érzés látni a borítón, hogy Maróthy Zoltán-Bródy János szerzőpár?
– Én még abból a zenészgenerációból származom, akik tisztelik a zenésztársaikat, akik hatalmas tisztelettel fordulnak a Nagy Generáció felé, számomra Presser Gábor, Szörényi Levente vagy Bródy János olyan ikonok, akiknek jár a tisztelet. Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja, hogy ha beüti egy keresőbe, Maróthy-Bródy és lesz találat, kinevettem volna. Nagy megtiszteltetés és baromi jó érzés, hogy vannak olyan dalaim, amikhez Tinédzser írta a szövegeket. Nagyon tisztelem az előttünk járó zenész-generációkat. Az, hogy én Solti Jánoskával húsz éve együtt tanítok a zeneiskola falai között, szintén hatalmas megtiszteltetés.
– Vissza a lemezedhez: jött a COVID, elkészült Koncz Zsuzsa új lemeze és maradtak még benned dalok?
– Pontosan. Gondoltam, folytatom a dalszerzést és írok egy csomó nótát, ha már koncertezni úgysem lehet. Egyszer csak bevillant: miért nem készítem el azt, amiről már olyan régóta kérdezgetnek? Egy önálló lemezt. Tulajdonképpen így indult el az egész. Az első nagy problémát az jelentette, hogy nem tudok szöveget írni. Egy pár szöveget írtam anno a Fahrenheitben, de nem tartom magam szövegírónak. Závodi Gabi pedig többek között szövegíró is, így aztán megkérdeztem tőle, írna-e a dalaimhoz. Öt éve, az ötvenedik születésnapomra írt Félig telt pohár című dalra is Gábor írta a szöveget. Próbaképpen átküldtem neki egy dalt, mire két órán belül visszaküldött egy kész szöveget. Aztán beindult köztünk egy nagyon gyors munkafolyamat. És nem volt a szövegek közt olyan, amit azonnal ne éreztem volna a magaménak. Telitalálat mind. Ráérzett arra, amit ki akartam fejezni. Én képtelen vagyok színészkedni: ha valamit érzek, azt tudom tolmácsolni, amit hamisnak gondolok, azt nem tudnám elénekelni. Régi vágású csibész vagyok. Mi azért kezdtünk el zenélni, mert őszinte érzelmeink voltak és én így maradtam. Elkészültek a dalok, utána elkezdtem rögzíteni őket, otthon felvettem az összes demót, aztán elmentünk a stúdióba és felvettük a lemezt. Sorban jöttek a vendégek, mert tudtam, hogy nem akarok semmiféle gépzenét hagyni a sávokon. A lemezemen minden hangszeren emberek játszanak.
– A legendás Kőbányai Zenei Stúdió falai között beszélgetünk, ahol minden az alapítóra, Póka Egonra emlékeztet…
– Felfoghatatlan, ami történt, nagyon nehéz beszélni erről. Számomra Egon nemcsak egy legenda, a blues egyik legnagyobb alakja, a zenesuli igazgatója, hanem egy nagyon jó barát is volt. Nélküle a zenénk se lenne olyan, amilyen, a suli meg egyáltalán nem lenne semmilyen. Negyed évszázadot dolgoztunk együtt az iskolában, senkinek sem volt soha olyan jó igazgatója, mint nekünk. Kőbánya miatta lett egy nagy család. Pótolhatatlan veszteség. Küldetésemnek tekintem, hogy továbbvigyem azt a szellemiséget, a zene és a szakma szeretetét és az iskolát pont úgy, ahogy tőle tanultam. Egon zenéje és életműve mindig velünk lesz, sosem felejtjük el.
– Alapító tanára vagy a 26 éves Kőbányai Zenei Stúdiónak és négy éve az igazgatóhelyettese is. Bámulatos munkát végeztek a kollégáiddal, „kőbányás” zenésszel szinte minden zenekarban találkozhatunk. Azóta sok-sok könnyűzenét oktató intézmény ontja a muzsikusokat. Véleményed szerint nem folyik „túltermelés”?
– Amikor indultunk, mi voltunk az országban az egyetlenek. Őrült túljelentkezés jellemezte a felvételiket, ahogy bizonyos szakokon még most is. Azóta valóban sok oktatási intézmény működik, de engem az, hogy sok zenész van, sosem zavart. Azt a fajta zenei nihilt, amit a gyorsfogyasztók prezentálnak, csak a képzett zenészek tudják megváltoztatni. Ezek a huszonéves lányok, srácok, akik hozzánk (is) járnak. Az lenne jó, ha megváltoztatnák a világot. Itt lenne már az ideje egy újabb zenei forradalomnak, amikor visszakerül a zenei érték a méltó helyére, vagy ne játszhasson úgy egy rockzenekar, hogy ne tudja, mi az, gitárszóló! Ezek azok az értékek, amiket Jimi Hendrix óta tudunk, és soha nem homályosodhatnak el, sőt: újra és újra a reneszánszukat kellene élniük. Azt gondolom, ez így lesz és az optimizmusom azt sugallja, hogy mindig a huszonéves generációk tudták áttörni ezeket a falakat, mint ahogy a mostani gyorsfogyasztást is át kell törniük és újra kijelenteni: márpedig a zene érték, márpedig a zene művészet, márpedig a zene virtuozitás. Ha ezekről a dolgokról megfeledkezünk, nincs értelme az egésznek. Sok zeneiskola a mi mintánkat követi, sokat a mi volt tanulóink működtetnek. Erre is büszkék vagyunk. A legjobban pedig az innen kikerült zenészeinkre. Az itteni légkörre jellemző a múlt év szeptemberében elhunyt drága barátom, az alapító Póka Egon ars poeticája, hogy igazából ez egy olyan iskola, ahol nincsen diák és nincsen tanár, hanem itt ifjú zenészpalánták és idősebb, tapasztaltabb zenészek vannak együtt. Mi kollegáknak tekintjük az ide járó embereket, és ahogy azt a pár éve elhunyt tanszakvezetőnk Babos Gyuszi mondta, amit átvettem tőle, mert nagyon jó gondolatnak tartom, hogy mi segítők vagyunk. Nálunk a muzsika a legfontosabb és az, hogy az ide járó növendékeinket elindítsuk a szakmában. Váljanak sikeres, profi zenészekké.
Fotó: Nerpel Nikoletta
