Ha Andrásik Remon múlna, a Hangszert a kézbe (HAK) addig folytatódna, amíg minden magyar gyerek meg nem tanul valamilyen hangszeren játszani 18 éves kora előtt. Legyünk optimisták! Ha a fél évre tervezett, 8 állomásos sorozatból immár a 10. évad is elindulhat, és ebben a szezonban a 100. kiállítás is megvalósul, akkor a Hangszert a kézbe sorozat „motorjának” álma se lehetetlen. Vele beszélgettünk a november 10-én induló évad előtt.
– Mindig elmondod, hogy szinte sorba állnak a helyszínek a Hangszert a kézbe kiállításokért. Mi alapján döntitek el, hogy hol lesz a következő HAK vagy ki fér be egy évadba?
– Ez soha sem könnyű döntés, mivel lényegesen kevesebb helyre mehetünk el, mint ahány helyről meghívást kapunk. Van azonban egy fontos szempont, amit igyekszünk szem előtt tartani: minden alkalommal megpróbálunk a pályázat nyújtotta lehetőségek legalább felében olyan településekre menni, ahol még nem jártunk. A másik felében pedig olyan ismétlődő látogatásokat tenni, amelyeknél fontos szempont, hogy mikor jártunk az adott településen, az az ország melyik részén fekszik, mivel igyekszünk egyensúlyban tartani a Dunán innen és Dunán túl mérleget is. Illetve vannak olyan települések, ahol nagyon pörög a hangszeres élet, amit igyekszünk támogatni egy-egy újabb Hangszert a kézbe kiállítással.
– Minden évadban van valami újdonság a programban. A 10. évadban mi lesz ez?
– Minden változtatást csak akkor fogadunk jó szívvel, ha hozzátesz valamit az egészhez. Idén ilyen a www.zenelek.hu beemelése a rendszerbe, ami azért fontos, mert egyrészt kiegészítő programokat kínál azok számára, akik már zenélnek és szeretnék továbbképezni magukat. Erre találtuk ki a „Zenélek vándorműhely” kurzus jellegű előadásait a kiállítási napok zárását követően, ahol rajtam kívül Benkő Máté, Benkő Zsolt, Sümeghi Tamás és Takács Roland Adrián tartanak hangszeres és zeneelméleti foglalkozásokat. Másrészt a zenelek.hu megoldhatja azt a régi problémát, hogy a látogatóink nagy hányadának nem tudtunk választ adni arra a leggyakrabban megfogalmazódó kérdésére, hogy hol lehet a lakhelyükön a kipróbált hangszerek oktatásához hozzáférni.
– Mi a legnehezebb egy-egy kiállítás megszervezésében és a lebonyolításában?
– Nyilván lehetne rengeteg szervezői és rendezői szempontot citálni, amelyekkel folyamatosan küzdünk, de ha őszinte akarok lenni, akkor azt válaszolom, hogy semmi. Azért, mert semmi nem számít, ha az ember szívből szereti azt, amit csinál. Nálunk pedig ez az egész csapatra százszázalékban igaz.
– Eddig 58 településen 93 Hangszert a kézbe kiállítás volt. Melyik maradt számodra valamiért emlékezetes?
– Látod, ez egy igazán nehéz kérdés. Ahogy az előbb is mondtam, imádom az egész programot, ezért nem tudom súlyozni sem a történéseket, sem a helyszíneket. Talán onnan közelíteném meg, hogy mi ugrott be elsőre a kérdés kapcsán. A kezdetek. Az első, 2017 tavaszi sorozat. A Akkor szembesültünk azzal, hogy a rengeteg és fárasztó előkészítő munkát követően, milyen nagyszerű átélni, ahogy az egész életre kell. Azóta pedig minden elképzelésünket felülmúlva él és virul.
– Furcsa kimondani, de azok, akik esetleg nagycsoportos óvodásként jártak az első HAK-ok valamelyikén, ma már középiskolába járhatnak. Aki meg középiskolásként jött először, akár diplomás énektanár is lehet.
– Remélem, hogy jó sok diplomás énektanár és hangszeres zenész van, vagy lesz az egykori és a leendő látogatóink között. Azt meg még inkább, hogy sokakban sikerült elültetnünk a hangszeres zene és a hangszerek iránti szeretet magvait. Az óvodás és kisiskolás gyerekek kivétel nélkül tüneményesek. Meggyőződésem, hogy mindnyájan egy-egy új remény hordozói. Az, hogy mit tesz velük a jelen kor – oktatási rendszerestől, médiástól és „nyugati típusú elvárásrendszerestől” –, az már egészen más kérdés, ennek megválaszolása szétfeszíti a beszélgetésünk kereteit, de egy több száz oldalas szociológiai dolgozat is kevés lenne a megválaszolásához.
– Szerinted hány év van még a HAK-ban? És mivel ünnepeljük a szezon végén a 100. kiállítást?
– Erre a kérdésre emlékeim szerint már egy korábbi interjúban is válaszoltam, de szívesen megismétlem. Amennyiben rajtam múlna, akkor mindaddig folytatódna a Hangszert a kézbe sorozat, amíg minden magyar gyerek meg nem tanul valamilyen hangszeren játszani 18 éves kora előtt. Mert hiszem és tudom, hogy teljesebb és boldogabb életet lehet élni zenéléssel. Végtelenül boldoggá tesz, hogy elérjük a századik eseményt, hiszen induláskor összesen egy nyolcállomásos sorozatról volt szó, amely öngerjesztő folyamatként hömpölygött az elmúlt kilenc évben. Mivel azonban inkább „előre néző” típusú ember vagyok, nem szoktam mérföldkövekhez, elért számokhoz, vagy évekhez ünnepeket társítani. Mondhatnám azt is, hogy nem vagyok ünneplős. Azt viszont egész biztosan megünnepelném, ha már csak száz 18 év alattit kéne megtanítanunk valamilyen hangszeren zenélni.
B. Zs.
