Lombos Márton énekes, előadó, dalszövegíró, akinek rengeteg zenei projekt kapcsolódik a nevéhez. A Hangszert a kézbe első állomása óta tart rendhagyó énekórákat, olykor nem is egyet. Az elmúlt nyolc év tapasztalatai mellett a zenetanításról és az önképzésről is beszélgettünk.
– A Hangszert a kézbe kiállítást kísérő rendhagyó énekórák egyik állandó előadója vagy, bár az előadásaid alapján nyugodtan használhatjuk itt is a fellépő szót. Hogyan kerültél a HAK „csapatába”?
– Az egész jóval korábban, 2008-ben kezdődött. Akkor már tizenegynéhány éve írtam szövegeket, azokban az években tulajdonképpen csak ez volt a megélhetésem, és bár voltak szép melóim, többet akartam. Bennem volt az akarás, munkát, sikert, és terepet kerestem, ahol megmutathatom, hogy több vagyok, mint egy otthonülő, sorokon agyaló, introvertált rímszedő. Hajdú Zoli barátom mondta, hogy Szolnokon van egy tábor, a Gitármánia, és ott nincs szövegírói kurzus. Kértem, hogy hozzon össze a tábor vezetőjével, Andrásik Remóval, akihez már úgy mentem el, hogy felkészültem: tudtam, mit szeretnék csinálni, ha emberek elé állok. Azóta szinte mindenhová megyek Remóval, az egyik mesteremmel, merthogy hihetetlen sokat tanultam tőle. Így kerültem be a Hangszert a kézbe sorozatba is, aminek eddig 84 állomása volt, de akadt olyan hely, ahol két órát is tartottam.
– Mi az, amit te nyújtasz ezeken a rendhagyó énekórákon?
– Interaktív zenei kurzust tartok, ahol 98 százalékban egyedül állok a színpadra, és különböző játékokkal mozgatom meg a résztvevőket, illetve érem el, hogy számukra szokatlan módon használják a hangszálaikat, miközben tanulnak is néhány dolgot a zenéről, a hangokról. A módszertan egyébként nagyon egyszerű. Mindenkiben van egy archetipikus kántáló. Ezt szólaltatom meg a résztvevőkben rafinált módon úgy, hogy az együtt suttogástól az üvöltésen át az éneklésig szinte mindenhová eljutunk.
– Hogy fogadják? Van különbség a befogadásban életkor vagy éppen településméret, netán a helyszín szempontjából?
– Nagyon szeretem, hogy ez a kántáló kortól, nemtől, zenei tudásszinttől teljesen független, tehát a feladatokban sokszor egyszerre játszik a kisiskolás, az egyetemista, a profi zenész, és néha felnőtt, sőt ötven körüli, a pályáján jól teljesítő „gyerek” is.
– Nyolc éve utazik a Hangszert a kézbe, te a legelején bekapcsolódtál, de közben volt egy covid. Változtak a gyerekek vagy éppen az őket kísérő pedagógusok az elmúlt években?
– A helyszíneken sokat beszélgetek pedagógusokkal, akik napi szinten vannak együtt a diákokkal, és nagyon érdekes változásokról számolnak be. Elmondásuk szerint a covid két éve, korosztálytól függően, egészen különböző fejlődési szakaszokban okozott deficitet, illetve az otthon töltött idő nem tette lehetővé, hogy hétköznapi készségek kialakuljanak. Kicsiknél sokszor a számolás, az olvasás nem fejlődött ki annyira, mint annak előtte, nagyobbaknál beilleszkedési zavarokról számolnak be a tanárok. Én tulajdonképpen csak pillanatokat kapok a gyerekekből, mert bejönnek egy színházterembe, ahol 45 percet kell játékosan eltölteniük velem. Ezekben a rövid találkozásokban én nem érzékelem ezeket a deficiteket.
– Neked mit nyújt egy-egy ilyen fellépés? Miért utazol olykor sokszáz kilométert egy óráért?
– Engem feltöltenek ezek a kurzusok, mert mindez nekem is játék. Sokszor előfordul, hogy együtt nevetünk helyzeteken, néha annyira kacagunk, hogy meg is kell állnunk. Ezen felül egyre inkább azt gondolom, hogy az éneklésnek van egy lelket felszabadító hatása. Akkor is, ha az ember egyedül csinálja, akkor meg pláne, ha csapatban. Én ráadásul törekszem arra, hogy egy-egy kitalált dallam esztétikai értelemben „szép” legyen. Jó érzés látni, ahogy addig zord, mogorva arcok egyszer csak megpróbálják magukból kicsikarni ezeket a hangokat. És, ha már az is benne van a kérdésben, hogy mit tudok ebből hasznosítani, akkor megmondom: a hihetetlen fókuszt, amiben lennem kell ennyi ember előtt improvizálva, a szituációkat, hogy folyamatosan kreatívnak kell lennem, merthogy minden alkalommal fejlesztek, csiszolom a játékokat, és találok ki új feladatokat. És úgy érzem, a szónoki képességem is fejlődött ezeken az előadásokon.
– Egyébként tanítasz könnyűzenét?
– Nemrég végeztem el a Hubay zeneiskolában a 6 éves magánének szakot, és a 4 éves kamaraéneket, miközben 16 éves korom óta csinálom a könnyűzenét úgy, hogy ebből volt 2 és fél év, amikor romák között éltem és zenéltem. Mindennek tudatában azt mondom, hogy én a zenével a lelki fejlődést és önkifejezést segítem. Így ezekben a játékokban semmilyen módon nem jelenik meg az, hogy ez éppen könnyűzene – azon belül hip-hop, rock, soul – népzene, vagy a „komolynak” nevezett műfaj. Nem is gondolom, hogy ennek van jelentősége. Egyének vannak, akik zenei hangokkal közvetítenek.
– Te mennyire tanulsz még ma is, és szerinted mennyire tanulnak a kollégáid, mennyire képzik, önképzik magukat? Jellemző a zenész szakmára az élethosszig tanulás?
– Folyamatosan képzem magam, és rengeteg olyan kollégát ismerek, aki felnőtt kora és a sikerei ellenére, vagy éppen azért, állandóan tanul, és csillogó szemekkel beszél erről. Azt gondolom, bármilyen szakmáról legyen szó, ha az ember tényleg szerelmese, és szeretné a korrektnél eggyel jobban csinálni, meg kell érezni, ahogy a világ rezeg, és ezzel lehet együtt vibrálni. A világ meg egy olyan szerkezet, ami folyamatosan új kihívások elé állít bennünket. A jó hír viszont az, hogy ez nemcsak mozgásban tartja az embert, de fel is tölti.
- bazs -
