Az első alkalom óta tagja a Hangszert a kézbe (HAK) csapatának, így immár több mint nyolcvan helyszínen, ha dobról volt kérdés, akkor arra Sümeghi Tamás, Toma válaszolt. A zenész, zeneszerző dobtanárral természetesen nemcsak a HAK-ról beszélgettünk.
– Dobszerkó mellé születtél vagy miattad került először dob a lakásotokba?
– A családomnak annyi köze volt a zenéléshez, hogy a nagypapám Dubán Dezső dobkészítőnek beszállított valami alkatrészeket. Ennyi, senki sem zenélt. Én is csak középiskolás koromban kezdtem a csajozás miatt gitározni, amivel valószínűleg bekerültem a világ öt legrosszabb gitárosa közé. Az ugyanabban a házban lakó haverokkal még egy zenekart is összehoztunk, és az esélytelenek nyugalmával próbáltunk úgy, hogy a dobfelszerelésünk diszperzites vödrökből állt. Aztán Erdős Tomi barátommal, aki szintén benne volt a zenekarban, elmentünk gitárt venni, ahol életemben először láttam közelről igazi dobfelszerelést. Odaülhettem, elkezdtem ütögetni, mire valaki megkérdezte, mióta dobolok, én meg mondtam, hogy két perce.
– Őstehetség voltál?
– Nem hiszek a tehetség szóban. Egy rossz zenészen persze mindjárt látszik, hogy már a keze sem áll rá a hangszerre. Adottság van, amit ki kell bontakoztatni. Lehet érzéked a ritmushoz, de ha nem kezdesz vele valamit, akkor mit ér?
– Az első találkozás után elkezdted kibontakoztatni az adottságaidat, magyarul beiratkoztál valahová dobot tanulni?
– A szüleim éppen bútorra spóroltak, én meg rávettem őket, hogy vegyenek nekem egy dobfelszerelést, mert addigra már rommá vertem mindent fakanalakkal. Kőbányai gyerek vagyok, úgyhogy a tízemeletes panel negyedik emeletén, a nappaliban állítottuk fel a dobot. Gyűlöltek a szomszédok. Akkor már volt videó, meg a tévében is lehetett zenés műsorokat látni, amikből próbáltam tanulni, ellesni, mások hogyan csinálják. Az Iron Maiden volt a kedvenc, és természetesen nem sokkal később csináltunk egy újabb amatőr zenekart, ami azonban egy-két év után kifulladt. Akkor iratkoztam be Oláh Szilárdhoz, aki zseniális dobos és dobtanár, a mai napig a példaképem.
– És közben miből éltél? Zenélésből?
– Dehogy. Bármit elvállaltam, csakhogy dobolhassak és tanítani tudjak, merthogy egy év dobtanulás után szóltak, hogy beugorhatnék tanítani is. Szóval voltam hajnal négykor kezdő újságkihordó, diszkóban kidobó, az egyik nagy kávégyártónál három műszakban csomagoló, sőt kertészetben éjjeliőr is. Aztán műszaki eladó lettem a BÁV-nál, amit viszonylag hosszan csináltam.
– Mióta játszol zenekarokban komolyabban?
– Szerintem 20 éves koromtól. Több mint egy évtizedig játszottam Tóth Szabival a Sugarloafban, ami már olyan volt, hogy mellette csak keveset kellet normális munkahelyen dolgoznom. Aztán játszottam Szekeres Tamással, Keresztes Ildikóval, benne voltam az Alapi Bandban, az Actionban, és közben mindig nagyon irigyeltem a session dobosokat, akik nagyon sokfélét játszhatnak. Nehéz kenyér, de végül én is erre váltottam, mert nagyon szeretem, hogy sokféle emberrel, sok mindent ki lehet próbálni.
– A tanítás megmaradt?
– Szanyi Jánossal még 2000-ben megcsináltuk a saját dobiskolánkat, ahol szerintem minden második mai dobos tanult. Azonban több mint húsz év után kicsit belefáradtam, pedig nagyon jól ment és nagyon jó is volt tanítani, de most aktívan nem foglalkozom ezzel.
– Hogy keveredtél a Hangszert a kézbe közelébe?
– Megyeri Laci, akivel nagyon régről ismerjük egymást, szólt, hogy indul ez a program és dobtanárt keresnek, úgyhogy ha érdekel, beszéljek Andrásik Removal. Beszéltem, így a legelső Hangszert a kézbe óta enyém a dobos szekció, sőt Kanócot (Takács Roland basszusgitáros – a szerk.) is én hoztam a csapatba.
– 2017 óta járja a kiállítás az országot. Mi változott azóta?
– Egyrészt mi is sokat változtunk, másrészt magán a kiállításon, a helyszíni programokon is módosítottunk, például ma már sokkal több az interaktivitás, a kiállítótérben a közös zenélés, mint az elején. Ezek szerintem azért is fontosak, mert ennek a programnak a halálát jelentené, ha számunkra is rutinná válna, ami hét év után simán előfordulhatna.
– A látogatók, akik többnyire gyerekek, változtak?
– Náluk kevésbé érzek változást. Persze mindig más Budapesten vagy megyeszékhelyen és egy vidéki településen a közönség, a fővárosban mintha kisebb lenne azérdeklődés, hiszen ott sokkal több minden elérhető. Vidéken több a csillogó szem. Emlékszem Egerben egy könnyes szemű tanárnőre, aki nagyon hálás volt a programért, mert átérezte, hogy más módon tényleg nem lehet ennyi hangszert a gyerekekkel kipróbáltatni. Azok a pedagógusok, akik ezt megértik, akár a matekóráról is elhozzák a srácokat. Engem mindig elkeserít, amikor azt látom, hogy a felnőttek, a tanárok és a szülők nem tudják, mit kell kezdeni egy hangszerekkel teli teremmel. Közönséget kell nevelni. A holnapnak. Meg kell mutatni, hogyan kell egy hangszert kezelni. Nekem feltöltődés, amikor tényleg érdeklődő gyerekek töltik meg a kiállítótermet. Emlékszem Debrecenben egyszerre jött egy egész zeneiskolai tagozat, hát az valami őrület volt. És szép az is, amikor hátrányos helyzetű gyerekeket hoznak, és nekik csinálhatunk koncertet, amin mindannyian meg tudunk hatódni.
- bazs -
(Fotó: Csapó Vera)
