2024. augusztus 09. írta: Poptanító

Könnyűzenei távolság

Talán ideje lenne egy olyan térképet készíteni, amelyik a hazai könnyűzenei képzőhelyek és vonzáskörzetük mellett megmutatja azokat a fehér foltokat is, amelyek lakóinak ma esélye sincs rockzenét tanulni. Egy ilyen térkép nemcsak az elvesztegetett tehetségeket, de talán a fejlesztés irányát is megmutatná. Véleménycikk.

Nem tekinthető tipikus példának a Marosvásárhelyi Rocksuli esete, ahová néhány éve még több órányi utazást is vállalva jártak diákok könnyűzenét tanulni. És nemcsak azért, mert erdélyi és nem anyaországi képzőhelyről van szó. Nagyon elszántnak kell lenni ahhoz – nemcsak a diáknak, de ha kiskorú, a szülőknek is –, hogy valaki, akár csak hetente egyszer is órákat utazzon egyetlen zeneóráért, ami ráadásul azt is jelentheti, hogy a tanulót terhelő költségek akár négy-ötszörösére ugornak.

Általánosíthatóbbak a magyarországi rocksulik tapasztalatai, amelyeknek vezetői a Poptanítás blognak nyilatkozva arról számoltak be, hogy diákjaik döntő többsége az adott településről, vagy néhány tíz kilométeres körzetéből való. Nagyobb távolságokról csak felnőtt diákok, és ők is csak akkor utaznak, ha megfelelő közlekedési viszonyok (pl. autópálya) vannak a lakóhelyük és a zeneiskola között.

Bár konkrét kutatások erre vonatkozóan még nincsenek, de azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy a könnyűzenetanítás iránti igény egyik fontos befolyásolója a képzőhelyek diákoktól mért távolsága, illetve utazási időben is kifejezhető elérhetősége. Ez már csak azért is fontos szempont, mert a hazai könnyűzenei iskolák beszámolói szerint a hallgatóik jelentős része 18-19 év alatti, akik sok esetben nem vagy csak részben tudnak egyedül eljutni a zeneiskoláig. Ugyanakkor az idősebb korosztályok esetében is komoly szempont lehet a kilométerben és időben mért távolság, amiről ugyan nincs kutatás, de talán analógiként használható az egykori Könnyűzenei Szolgáltató Iroda (KÖSZI) által, még a covid előtt végzett, a próbatermekre vonatkozó felmérés. Ebből ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a „zenekar közös tanulását” is szolgáló színhely kiválasztásában nemcsak az ár és a felszereltség, de hasonló súllyal a megközelíthetőség is szerepet játszik.

Mindezt azért tartom fontosnak felvetni, mert ideje lenne elkészítenünk egy olyan térképet, amely az utazási szempontokat is figyelembe véve jelöli a könnyűzenei képzőhelyekkel lefedett területeket, és az ezek hiányát mutató, fájó fehér foltokat. Ha csak az ismert könnyűzenei iskolákat próbáljuk elhelyezni – egyelőre még csak egy képzeletbeli – térképen, akkor pillanatokon belül szembesülni fogunk azzal, hogy a megyeszékhelyen és 30-40 kilométeres körzetükön túl fehér foltok jellemzik az országot. És megkockáztatom, hogy egy Budapestre vonatkozó, hasonló elvek alapján készült térképen is lennének ilyen foltok. Ezek a foltok pedig azokat az országrészeket jelölik, amelyek lakóinak tulajdonképpen semmi esélye arra, hogy szervezett körülmények között könnyűzenét tanuljanak, és ez a lehetőség az életkor csökkenésével exponenciálisan nő. A nagy számok törvénye vagy az arányosság alapján mindez azt is jelentheti, hogy 100 könnyűzenét tanulni akaróból akár 30-40-nek ilyesmire esélye sincs, vagy éppen tíz tehetségből három-négyet anélkül vesztünk el, hogy tudnánk róluk.

A fentieket számomra a hét éve zajló, több mint nyolcvan alkalommal, félszáz településre eljutó Hangszert a kézbe kiállítás tapasztalatai is alátámasztják. Láthatóan teljesen más a gyerek- és diákközönség hozzáállása a kiállított hangszerekhez ott, ahol könnyűzenét vagy legalább zenét lehet tanulni, mint azokon a településeken, ahonnan több tíz kilométert vagy oda-vissza órákat kell utazni az ilyen lehetőségekért. De talán érdemes lenne egyszer a könnyűzene tanulás lehetőségeit az adott település, járás vagy megye könnyűzene fogyasztásával, netán koncert- és klubtérképével is összevetni. Csak feltételezem, de szubjektív tapasztalataim alapján állítom is, hogy a kettő között nagyon szoros összefüggést lehetne találni, amitől már csak néhány lépés lenne akár a fehér foltok okozta, forintosítható veszteségekig is eljutni.

A más kulturális ágazatokban vagy a tömegsportban mozgók a fentiek kapcsán könnyen a könnyűzenei szakma szemére vethetik, hogy ahol igény van, ott a lehetőség is megteremtődik, és utalnak akár a saját intézményhálózatukra. Nem utolsó sorban talán azért, mert nem feltétlenül a könnyűzenét vagy az az iránt érdeklődőket akarják lenézni, hanem mert féltik azokat a központi forrásokat, amelyek a struktúrájukat létrehozták, illetve életben tartják. Hiszen, ha nincs igény, akkor a rendelkezésre álló tortából se kell új szereplőknek szeletet biztosítani. Holott akár abból is kiindulhatnánk, hogy egyrészt tehetségeket semmilyen területen nem szabadna veszni hagyni, másrészt mindenki – főleg minden gyerek – megérdemelné, hogy ugyanolyan kínálatból választhasson.

Mindettől azonban még mindig nagyon távol vagyunk. De beszélnünk kellene róla, hiszen ezeknek a fehér foltoknak az eltüntetése meglehetősen komplex feladat lenne. Hiszen például hiába kapna lehetőséget a könnyűzenei szakma, hogy az országot teljesen lefedő közművelődési intézményhálózatban kezdje kiépíteni a hazai könnyűzenei iskolahálózatot, ehhez ma még nem állna rendelkezésre megfelelő számú tanár, hangszer, tankönyv, hogy a normatív támogatás szándékáról ne is beszéljünk. Ám ettől még foglalkozni kellene a témával, hogy adott esetben egy hosszú távú fejlesztési programot lehessen a döntéshozók elé tenni az egész országot lefedő, lehetőleg mindenki számára valóban elérhető, könnyűzenei képzőhely-hálózatról. Mert olyan szegények nem lehetünk, hogy már álmodni se merjünk!