A zenetanítás általában kétszemélyes műfaj, ahol sokszor viszonylag kis térben, hosszabb-rövidebb időt kettesben tölt tanár és tanítvány. Legyünk pozitívak, ne feltételezzünk senkiről, semmi rosszat, és az ártatlanság vélelme is mindenkit megillet! Mégis szembe kellene nézni azzal, hogy a zeneórák kényes szituációkat teremthetnek. Véleménycikk.
Zenét – legyen szó könnyűről, komolyról, világ-, elektronikus- vagy népzenéről – az esetek túlnyomó többségében kettesben, azaz a tanár és a tanítvány jelenlétében lehet a leghatékonyabban oktatni. Ez alól természetesen kivételt jelentenek a hagyományos osztálytermi körülmények között tartott zeneelméleti, zenetörténeti, szolfézs vagy bármilyen kapcsolódó közismereti tárgyak foglalkozásai, miként a próbatermekben vagy akár színpadokon zajló zenekari órák is. Ám a Poptanítás munkacsoport kutatásai és találkozói is alátámasztják azt a valószínűleg minden gyakorló zenetanár által ismert tényt, hogy a zeneórák döntő többségét – legyen szó magánóráról vagy intézményben tartott tanóráról – a zenetanárok egy-egy diáknak tartják. Magyarul a tanár és a diák 30-45-60 percre „bezárkózik” egy általában nem túl nagy helyiségbe, szobába, zeneterembe. És, hogy mi történik az ajtón túl, azt a legtöbb esetben csak ők tudják.
Természetesen abból illik kiindulni – különben be is zárhatnánk minden zeneiskolát –, hogy ezekben a kétszemélyes szituációkban legalább az egyik fél tanult, felelősen gondolkodó, egészséges felnőtt, miként azt is alapvetésnek kell tekintenünk, hogy mindkét felet leginkább a zenetanulás, a zene és művészet szeretete motiválja. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a könnyűzene oktatásban résztvevő tanárok és diákok között a legtöbb esetben komoly életkori különbség van, már csak azért is, mert a különböző kutatások azt mutatják, hogy a zenét tanulók túlnyomó többsége érettségi előtt álló diák vagy legfeljebb fiatal felnőtt. És ennek csak az egyik aspektusa a nemcsak testi, de értelmi és érzelmi fejlettségben megmutatkozó különbség tanár és tanítványa között. Amihez akár azt is hozzátehetjük, hogy a kialakulóban lévő személyiség a vele szemben ülőben olykor nemcsak a tanárát, de egy rajongott zenészt is lát vagy láthat.
Ritkán kerülnek nyilvánosságra ilyen kényes szituációk teremtette botrányok. Azaz akár azt is mondhatjuk, nincs itt semmi látnivaló. Vagy azt, hogy „hülyék” mindenhol vannak, miként látens elkövetők is, amivel nem tudunk, vagy a szakma nem tud mit kezdeni, ráadásul a tanárával kettesben maradó diák kényes helyzete nem kizárólag a könnyűzeneoktatás problémája. És választhatjuk azt az arcpirító megközelítést is – ami az egyik legismertebb zenetanár és zenész kellemetlen ügye után felbukkant felelős vezetők szájából is –, hogy „ilyen ez a rockszakma”, a backstage-ben sokkal durvább dolgok történnek. Nem! Anélkül, hogy a backstage-k világát külön elemeznénk, szögezzük le: mindkét esetben könnyűzenéről van szó, de a színpadok mögé alapvetően zenészekhez és nem tanárokhoz, rajongók és nem tanítványok mennek be. Az iskola, az oktatás semmilyen körülmények között sem említhető a koncertekkel egy lapon.
Azt hiszem, a könnyűzene oktatása során is abból kellene kiindulni, hogy „ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Mert zenészek, zenetanárok, évek verejtékes munkájával felépített intézmények mehetnek tönkre egy félreértés, egy rosszul kezelt helyzet, a zeneórára bezárkózó két fél eltérő álláspontja, nézőpontja, habitusa, érdeke, stb. miatt. És most ne is beszéljünk a gyerekek sérüléséről, hiszen alapvetően abból indulunk ki, hogy egy tanár nem csinál hülyeséget, jó erkölcsbe vagy törvénybe ütközőt, hiszen ilyesmi nélkül is minden órán vásárra viszi a saját, és ha intézményben tanít, annak is a bőrét. Mert mi történik, ha a tinédzser lány rajongását nem viszonozza a jóképű zenész, zenetanár? Vagy mi lesz annak a folytatása, ha az egyébként is hiperérzékeny tizenéves diák félreért néhány mozdulatot, ami egyébként valóban csak a megfelelő test- vagy hangszertartást akarta segíteni? És citálhatnánk még példákat, egészen odáig, hogy mit tehet egy intézmény, ha már csak a sokadik eset vagy óra után döbben rá a vezetőség, mi folyik valamelyik bezárt ajtó mögött?
Szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy az egyébként többségében pedagógiai előképzettség nélkül zenét tanítók mennyre vannak felkészülve ilyen szituációk kezelésére. Miközben egyetlen pillanatig sem állítanám, hogy a pedagógus diplomával rendelkezők tanulmányaik során kaptak arra vonatkozóan iránymutatást, hogy miként kezeljék a kényes, félreérthető vagy akár szándékosan rosszindulatú helyzeteket. Tévedjek, de azt feltételezem, hogy még egyetlen az otthonában zeneórákat tartó magántanár sem gondolkodott el a legelső órája előtt, hogy mit tenne, ha a legjobb szándéka ellenére problémás helyzetbe kerülne. Sőt, megkockáztatom, hogy a munkavédelmi és tűzvédelmi, de talán kommunikációs és pénzkezelési szabályzattal is rendelkező könnyűzenei oktatási intézményekben sem esik szó prevenciós jelleggel arról, milyen veszélyeket rejthet a csak kettesben tartható zeneóra.
Azt hiszem, az előtt kellene gondolkodnunk, hogy valahol olyan eset történik, ami nemcsak annak közvetlen részeseire, az adott intézményre, de akár az egész könnyűzenét tanító szakmára is rossz fényt vethet. Mert, hogy egy újabb közmondást idézzek: „jobb félni, mint megijedni”.
Bajnai Zsolt
Hangőr Egyesület
Poptanítás Munkacsoport vezetője
(Véleménycikkünkre várjuk a véleményeket a poptanito@gmail.com címre.)
