2024. július 10. írta: Poptanító

Életkorok és különbségek

A könnyűzenét tanítók felkészítése kapcsán két témát vet fel Bajnai Zsolt, a Poptanítás munkacsoport vezetője véleménycikkében: a könnyűzenét tanulók széles (3-99 év) életkori spektrumát, illetve a generációs különbségekre való reagálást.

A Poptanítás Munkacsoport könnyűzenét oktatóknak szervezett pedagógiai-módszertani képzései kapcsán ötlött fel bennem a kérdés, hogy ezen a „körön” kívül van-e másik tanári gárda, amelyik tulajdonképpen 3-99 éves korig, azaz nagyjából élethosszon át foglalkozik „diákokkal”. A Debrecenben, Tatán, Pécsen és Békéscsabán tartott összejöveteleken elhangzott beszélgetések, illetve a téma kapcsán végzett kérdőíves felmérésünk is azt mutatja, hogy a könnyűzenét oktatók többsége kisiskolásokkal – ritkán óvodásokkal – éppúgy foglalkozik, mint a nyugdíj után kezdő vagy újrakezdő „zenészpalántákkal”. Ez utóbbi természetesen szinte kizárólag magánórák keretei között zajlik, de az életkor szempontjából majdhogynem mindegy, hol találkozik a tanár és a tanítvány.

Lehet, hogy majd néhányan kijavítanak, de egyszerűen nem tudok más olyan oktatói tevékenységet megjelölni, ahol ilyen széles skálán mozogna a tanítványok életkora. Kutatások nem állnak a rendelkezésemre, csupán szubjektív tapasztalataim alapján gondolom azt, hogy a komolyzenei képzés is legfeljebb a húszas éveiknek a végéig foglalkozik a diákokkal, és csak elvétve találhatunk olyanokat az oktatottak között, aki ezen életkor fölött állnának neki zongorázni vagy hegedülni. Ez talán a népzenére is igaz, bár ezen a területen többször találkoztam olyan harmincasokkal, akik akkor érezték úgy, hogy korábbi zenei tanulmányaikat ezen a téren kívánják feleleveníteni vagy folytatni. Új vagy sokadik szakmát tizennyolc év fölött természetesen lehet tanulni, leginkább szervezett, iskolai keretek között, ám nem hinném, hogy az életkor előrehaladtával, vagy éppen a negyvenpluszosok körében ez tömeges lenne. A gépkocsivezetés-oktatás sem feleltethető meg ebből a szempontból a könnyűzene tanításának, hiszen ott az alsó korhatár rendkívül szigorú.

Feltehető persze a kérdés, hogy a könnyűzene diákok szempontjából szinte kortalan oktatásának van-e bármilyen jelentősége. A fentebb említett képzési napok tapasztalatai mondatják velem, hogy van, sőt nem is kevés. Azt hiszem, könnyű belátni, hogy sem módszertanilag, sem pedagógiailag nem ugyanúgy kell egy kiskamasszal vagy éppen egy fiatalos nyugdíjassal foglalkozni. És miközben a valamilyen pedagógiai előképzettséggel – természetesen nem könnyűzenei felsőoktatási intézményben szerezettel – rendelkező zenetanárok is legfeljebb a saját diplomájuknak megfelelő életkorú gyerekek lélektanáról, pszichológiájáról vagy pedagógiai módszertanáról tanulhattak, a fiatal felnőttek, az idősebb felnőttek, vagy éppen a kisgyermekekkel kapcsolatban hasonló ismeretekkel – vagy inkább felkészítéssel – nem rendelkezhetnek. Azaz miközben örömteli, hogy – ha nem tévedek – akkor a könnyűzene tanítása az egyetlen, amely szinte bármilyen életkorban történhet és történik is, legalább a szakmának be kellene vallania önmagának, hogy ebből kifolyólag nagyon sokan, ismeretlen terepen próbálnak sikeresen oktatni. Amihez ugye nem elegendő az adott hangszer professzionális ismerete, vagy éppen a kitűnő tanítói képesség, a tanárral szemben ülő diák életkori sajátosságaihoz is tudni kell igazodni.

Mindezek mellett érdemes a könnyűzenét tanulók „kortalansága” kapcsán egy másik, ugyancsak a Hangőr Egyesület Poptanítás munkacsoportjának tevékenysége során számomra nyilvánvalóvá vált aspektusra is felhívni a figyelmet. Ez pedig az oktatók és a diákok között megjelenő generációs különbségek. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a könnyűzenét tanítók általában húszon-harmincas, laza, az életkorban előttük és az utánuk járókat is könnyedén megértő zenészek. Azonban a már többször emlegetett képzési napokon, illetve a Hangőr Egyesület korábbi rendezvényein is szembesültem azzal, hogy a generációs különbségek milyen élesen jelentkezhetnek a könnyűzene oktatásban (is), függetlenül a valódi életkortól. Mert vegyük csak az ízlést, amiről egyes kutatások azt állítják, a könnyűzene tekintetében tizenévesen kialakul, és azt cipeli egész életében az ember, miközben újabb és újabb tizenévesek zenei ízléséhez kell – vagy kellene – igazodnia a tanítás során. Legyünk őszinték! Hány olyan esetet ismerünk, amikor a könnyűzenei órán ülő két fél zenei ízlésből különbségén siklott el az oktatás sikere. De említhetjük a mindenféle okoseszközök és „kütyük” világát is, amit a fiatalabb generációk általában naprakészebben, ügyesebben használnak. A könnyűzene oktatás kapcsán talán a „generációk harcáról” – és itt a harc szót a lehető legjobb értelemben használnám – is érdemes lenne beszélni.

Mindezeket azért tartom fontosnak felvetni, mert a még mindig csak alakulóban lévő hazai könnyűzenei tanárképzésnek erre a két kihívásra is reagálnia kellene. Azaz könnyűzenetanárokat nem lehet csak a közoktatás számára képezni, nem kerülhetnek ki olyan leendő pedagógusok a leendő képzőhelyekről, akiknek a lélektani, pszichológiai, módszertani felkészítése csak a tinédzserkor végéig történik meg, hiszen akkor a leendő tanítványok jelentős részéről „jóval kevesebbet” fog tudni a pályája során. És ugyancsak jó lenne, ha a könnyűzenei tanárképzés során kiemelt figyelmet kapna a generációk közötti különbségek folyamatos megértése, kezelése, és ennek az egész életpályát átívelő önművelésének a megalapozása. Természetesen tudom, hogy ez a két felvetés ma álomnak, a sok-sok megoldandó feladat közül a sokadiknak tűnhet, ugyanakkor a jelenlegi állapotok tükrében, a jövőre gondolva, megkerülhetetlen érdemben reagálni rájuk.

Ilyen reagálás lehet például a már ma is könnyűzenét oktató – számuk a Hangőr Egyesület Könnyűzenei Oktatók Katasztere (KOK) alapján mintegy félezerre tehető – zenetanár folyamatos és tudatos továbbképzése is lehetne. Mert, ahogy a cikk elején is említett képzési napok valamelyikén elhangzott: a könnyűzenét tanítók soha sem csak zenét tanítanak, soha sem csak a zenei tudásukon múlik az oktatói sikerük. És ne feledjük azt sem, hogy a legnagyobb tudású szakember is egy életre vehetik el egy tehetség kedvét a muzsikálástól csak azzal, hogy felkészületlen pedagógusok vagy gőzük nincs a megfelelő módszertanról vagy lélektanról. Márpedig minden elvesztett tehetségért és örömzenélőért is kár.