Szabadúszó zeneipari szakmunkásnak tartja magát Turcsán András, aki szinte az indulás óta utazik a Hangszert a kézbe (HAK) kiállítással, ahol az elektronikus zenei eszközök és a hangosító berendezések gazdája. Az egyébként sokoldalú színházi zenei szakember „Túróval” az elmúlt évek HAK-os tapasztalatiról és a zenetanítás fontosságáról is beszélgettünk.
– Hogyan lettél a Hangszert a kézbe állandó csapatának a tagja?
– Andrásik Remo révén, akivel 2000 körül kezdtünk zenélni a Roland demó zenekarban, amihez 1998-ban csatlakoztam. Elsősorban forgalmazó kiskereskedőknek és partnereknek csináltunk hangszeres bemutatókat, azaz mi játszottunk, de akár ki is lehetett próbálni a Roland cuccait. Rengeteg helyen játszottunk Magyarországon illetve a környező országokban, és közben bekapcsolódtam a Gitármániába is, így amikor 2017-ben elindult a Hangszert a kézbe természetes volt, hogy Remo hívott.
– A kiállításokon elsősorban az elektronikus zenei részleget és a hangtechnikát felügyeled. Egyébként, ha valaki megkérdezni, hogy mivel foglalkozol, mit mondasz?
– Szabadúszó zeneipari szakmunkás vagyok, aki a hangszereléstől a kottakiadvány-szerkesztésen át, kisérőzenék vagy dalok megírásáig sok mindenre vállalkozik. De voltan már szimfonikus zenekar hangmérnöke, színpadi mikroportos, vagy éppen road, ha arra volt szükség. Nagyon sok színházi előadásnak is részese voltam már, hol hangszereltem, hol a keverőpult mögött vagy a zenekarban ültem, de ha kell, zenei vezető vagyok, zenekart rakok össze, vagy éppen vezénylem az István, a királyt. Persze, ha azt kérdezik, mi a fő hangszerem, akkor egyértelmű, hogy a zongora.
– Tanítasz is?
– A Gitármánia táboron és a Hangszert a kézbe kiállításokon kívül nem tanítok, mert eddig valahogy nem volt rá igény. Pedig egyre inkább úgy érzem, hogy zenei informatikában, hangmérnöki ismeretekben sok mindent tudnék mondani a srácoknak. Nekem más az elképzelésem a zenei informatikáról, mint a többségnek. Szerintem a számítógép ma már nélkülözhetetlen a zenélésben, gondoljunk csak a gitáreffektekre, vagy a kottakiadványokra. Egy zenésznek ma már értenie kell a számítóképekhez.
– Hetedik éve utazol a Hangszert a kézbe kiállítással. Változott valami az indulás óta?
– A pedagógusok. Azt veszem észre, hogy a nagyobb gyerekeket már nem merik vagy tudják elhozni a kiállításra. Ovisok, alsósok még sokan vannak, mert őket a nyitottabb óvónénik, tanítók hozzák, de aztán a felsős egyre kevesebb, a középiskolások meg szinte eltűntek. Pedig a kiállított tárgyak többége a nagyobbakhoz van méretezve. Sajnos sokszor a tanárok sem értik, miért lenne ez fontos. Meg persze a heti egy énekóra is kevés, hogy idejöjjön egy osztály, az meg bizonytalan, sikerül-e órát cserélni a kollégáknak, mert mondjuk, a matektanár is szükségét érzi a zenének. Mindennapos testnevelés van, ének nincs, pedig kellene, főleg, hogy a legegyszerűbb hangszer a testünk és az éneklés. Sajnos felnőttekből is sokkal kevesebb van, mint az induláskor. A műkedvelő zenészek eljönnek, mert láttak valamit a neten, amit nálunk élőben ki lehet próbálni, kézbe lehet venni. Régen a délutánok a középiskolásoké és a felnőtteké volt, most leginkább az ovisok hozzák vissza a szüleiket.
– Rossz emlékek ebből a hét évből?
– Nincsenek, mert a gyerekek alapvetően jók, és nekünk az a dolgunk, hogy nekik szolgáltassunk. El kell fogadni, hogy egy hat-hét éves nagyjából 20 percet bír ki, ezért ennyi időnk van, hogy showt csináljunk nekik. A nagyobbak esetében pedig meg kell próbálni kibillenteni őket a komfortzónájukból. Persze nagyon sokat számít, hogy egy iskolai osztály miként érkezik a kiállításra. Vannak tanárok, akik felkészítik a diákjaikat, mielőtt elhoznák őket, és rajtuk azonnal érződik, hogy értik a lényeget, és teljesen más élményt tudunk nekik nyújtani.
– Több mint félszáz településen fordult meg eddig a Hangszert a kézbe. A kiállítás szempontjából látsz különbséget abban, hogy egy fogadó település hol található az országban vagy éppen mekkora?
– A méret számít. Egyszerűen azért, mert a legtöbb kistelepülésen nincs semmiféle zenei intézmény, így nincs meg a zenei háttér. Miközben a nagyobb városoknál simán előfordul, hogy zenetagozatos iskolákból érkeznek csoportok, akik egészen máshogy állnak a hangszerekhez és a zenéléshez. Azonnal le tudjuk venni, hogy egy helyen vagy egy érkező iskolában mennyire fontos a kultúra. Vannak helyek, ahol meg is kaptuk, hogy ilyesmire nem áldoznak időt meg pénzt, mert a matek fontosabb. De hát tudjuk, hogy ennek az országnak a 70%-a zene nélkül él. Márpedig, ahol nincs kultúra, művészet, zene, és nem is tudjuk pótolni, táplálni, ott előbb-utóbb elhal. Egész egyszerűen azért, mert ha nem értem, nem érdekel, nem szeretem. Találkoztam a Hangszert a kézbe során olyan iskolással, aki ott és akkor látott és hallott életében először gitárt.
– De azért megéri csinálni?
– Persze, hiszen, ha az eddigi 160 ezer látogatóból csak minden századikat sikerül megfertőznünk a zenélés örömével, már ezerhatszázan fognak valamilyen hangszert a kezükbe venni, netán valamelyik zeneiskolába beiratkozni.
B. Zs.
(Fotó: Csapó Vera)
