Benkő Zsolt nemcsak kiváló gitáros és zenetanár, de a kezdetektől a Hangszert a kézbe sorozat közreműködője is. Aki az eddigi 73 kiállítás valamelyikén gitárt vett a kezébe, az jó eséllyel, Benkő Zsolttal is beszélgetett. Ezúttal a 2017-ben indult Hangszert a kézbe tapasztalatairól kérdeztük.
– Aki az első Hangszert a kézbe kiállításon elsősként járt, idén már hetedikes, ha pedig kilencedikes középiskolásként, mára akár egyetemista is lehet. Változtak a látogatók közel hét év alatt?
– A gyerekek arca, csillogó szeme, legtöbbjük aktivitása alapvetően megmaradt. Annak idején légüres térbe lépett be ez a kezdeményezés, és azóta is ritka és izgalmas találkozásokra adnak lehetőséget a megfogható hangszerek. Nagy változást nem érzékelek, bár tény, hogy a mobiltelefonok használata egészen más ma, mint 2017-ben. Ma már a legtöbb gyerek úgy kérdez a hangszerekről vagy a zenéről, hogy közben mutatja a telefonján, mire gondol. Néha az az érzésem, mintha a két világ, a virtuális meg a valódi, ezeken a kiállításokon kezdene egymáshoz közeledni, vagy legalábbis csökkenne a szélsőséges távolság. De ez természetes is, ha belegondolunk abba, hogy amióta elindult a Hangszert a kézbe, mennyit fejlődtek a neten elérhető oktatóvideók, mennyi zenei anyag vált egyszerűen elérhetővé.
– Több mint ötven városba jutott el eddig a kiállítás. A látogatókon lehet érezni, hogy egy városnak milyen a zenei élete, van-e például zeneiskolája?
– A zongoránál a kéztartás vagy a gitár esetében a hangszer kézbevétele sok mindent elárul. Ez utóbbiból egészen szélsőséges megoldásokat is láttam már, de azért vagyok, hogy segítsek. A Hangszert a kézbe megszólítja a látogatókat, a felfedezés lehetőségét kínálja, a gyerekek többsége pedig nem is tekint rá másként, mint különleges játszótérként. A zenei előképzettség ritkán derül ki, talán csak, ha elkezd valaki énekelni. A zeneiskola létére én általában onnan tudok következtetni, amikor valaki klasszikus tartással fogja meg gitárt. Más hangszereknél ritkább az ilyesmi, de a beszélgetésekből azért lehet érezni a könnyűzenei oktatás hiányát.
– Egyébként van különbség az egyes helyszínek között?
– Kis túlzással, de azt is mondhatnám, hogy olyanok vagyunk, mint valami álruhás Mátyás király, akinek a kiállítási napok alatt lehetősége van egy-egy település életébe valóban bepillantani. Nagyon jól látható az ország szétszakadása, ami egyáltalán nem valami kelet-nyugati elkülönülés. Mindegy, hogy egy település hol van az országban, a kultúrája megmutatja a leszakadását vagy a felemelkedését. Nekünk pár óra alatt már nem lehet eladni a patetikus, idealizált képet, mert a gyerekek viselkedése, kommunikációja, a befogadó intézmény közösségei megmutatják a valóságot. És ez nem politikai természetű, sokkal inkább gazdasági és morális. A kiállítási napok alatt kiderül, hol fontos a kultúra, hol tartják életben a tradíciókat, hol élnek valóban együtt egy város lakói.
– Elsősorban gyerekek látogatják ezeket a kiállításokat. Az életkori különbségek mennyire meghatározóak?
– Valahol 10-13 éves kor körül érzékelek egy fordulópont. Alatta csak az ingerek, az élmény számít, utána viszont megjelennek a kérdések, a vélemények, láthatóan egyre több háttérinformációval rendelkeznek a srácok, akiknek már nemcsak hirtelen impulzus számít.
– Lassan háromszáz kiállítási nap van a Hangszert a kézbe stábja mögött. Számodra mik a legjobb élmények?
– Minden nap más, mindig történik valami. Leülök a gyerekek közé, elkezdek zenélni és megnyílnak. Nem tagadom, van bennem némi szakmai hiúság is, és nagyon jól esik, amikor az ország távoli pontján kiderül, hogy ismernek, ismerik a zenémet. Sőt, Debrecenben voltak olyan helyi zenészek, akiket én nem ismertem, de csak azért jöttek el a Hangszert a kézbe ottani kiállítására, hogy velem találkozzanak, ami jól esett.
– És a legrosszabbak?
– Nagyon rosszul tudom magam érezni, amikor azt látom, hogy a gyerekek bántják egymást, amikor szándékosan akarnak kiszúrni a másikkal, amikor a szeretet nyelve teljesen hiányzik. Persze rettentő rosszul esik a passzivitás is, amikor elviszünk egy hatalmas lehetőséget, eljönnek, de három perc múlva már félrevonulva a telefonjukat nyomkodják, vagy rosszabb esetben még cikizik is azt, akit érdekelnének a hangszerek. Persze ilyenkor is próbálunk segíteni, de nem mondom, hogy ezekre már tudom a megoldást.
– Egy-egy Hangszert a kézbe három napig tart. Mennyire fáraszt el?
– Ezt általában a feleségemen tudom lemérni, hogy amikor hazaérek és rám néz, mit mond. Persze fárasztó, még úgy is, hogy azért lelkileg meg fizikailag is igyekszek felkészülni. De ez olyan, mint egy turné, amikor teljesen máshogy működik az ember, mint a hétköznapokban. Ha olyankor délben nem tudok ebédelni, már nyűgös vagyok, itt sokszor estig eszembe se jut enni. Valószínűleg azért, mert egy Hangszert a kézbe kiállításon annyi minden történik, bennünket is rengeteg inger ér, és nagyon figyelnünk is kell, amikor mondjuk, megjelenik száz diák az olykor ugyanannyi kiállított hangszer között.
B. Zs.
(Fotó: Csapó Virág/HAK)
