A fiatalok többsége nem tudatosan hallgat zenét, alapvetően háttérzeneként használja a műfajt, ráadásul olyan divatos dalokat fogyaszt, amelyekkel a kortársaihoz zárkózik fel. Hogy éppen ezért be kell-e vinni a könnyűzenét az iskolába, vagy a fiatalok számára kevésbé ismert komolyzenét kell ott taglalni, ebben a „Ki viszi át a könnyűzenét?” című fórum első paneljének résztvevői nem értettek egyet.
A gyerekeket folyamatosan körülveszi a könnyűzene, ezért amint lehet, érdemes foglalkozni ezzel a közoktatásban, tudniuk kell ugyanis szelektálni abban a hatalmas zajban, ami körülveszi őket – vélte Baksa Péter, nagybőgő és basszusgitár művész, zenetanár, aki 6-8. osztályos diákoknak tart alternatív ének-zene órákat. Mivel a fiatalok nem hallgatják, hanem fogyasztják a könnyűzenét, minél előbb el kell kezdeni megértetni velük, mit is hallgatnak. Ha változtathatna a művész-zenetanár az ének-zene oktatás rendszerén, elsőként a kisebb csoportos foglalkozások rendszerét alakítaná ki, hol legfeljebb 12 fő számára tartanának órákat, ami lehetővé tenné, hogy mindenkivel foglalkozzanak a pedagógusok. A könnyűzene oktatásba való beépítésével kapcsolatban elmesélte, hogy beszélt olyan tanárral, aki kifejezetten cikinek érezte a könnyűzenével foglalkozni, mert mint mondta: kiderülne, hogy nem ért hozzá. Baksa Péter pesszimista a zenetanárok utánpótlásával kapcsolatban, mert szerinte alapvetően az a probléma, hogy az ének-zene tanárnak készülők nagy része vagy már zenészként megbukott aspiránsként választja a pályát, vagy van ugyan valamilyen affinitása a zenéhez, de a diploma megszerzése után nem lép a pályára. És természetesen találkozni olyannal is, aki elhelyezkedik a szakmában, de nem jól látja el a feladatát.
A középiskolákban kihívás, hogy nehéz megszerettetni az eleve ellenérzésekkel és különböző tudásszinttel érkező fiatalokkal az ének-zene tantárgyat, főleg a jelenlegi kevés óraszámban – fogalmazott Koncsos Gergely középiskolai ének-zene tanár, de hozzátette: vannak azért érdeklődő fiatalok is, bár valóban nem az ének-zene a legkedvesebb tantárgy a korosztály körében. Mint a beszélgetés során fogalmazott: egyre kevesebb az igényes zenehallgató, a könnyűzenei irányzatok közül ugyanis azok lesznek a népszerűek, amelyeken nem kell gondolkodni. A mostani könnyűzenében nehéz olyan igényes dalokat találni, amelyek zeneileg vagy szövegileg pluszt tudnak adni a gyerekeknek. A fiatalok többsége ugyanis nem tudatosan hallgat zenét, alapvetően háttérzeneként használja a műfajt, ráadásul olyan divatos dalokat fogyaszt, amelyekkel a kortársaikhoz zárkózik fel. Ennek kapcsán Koncsos Gergely megjegyezte, érdekes kérdés szerinte az is, hogy mit szeretnének egyáltalán hallgatni a fiatalok, amiről sehol nem esik szó.
Koncsos Gergely szerint a gimnáziumnak általános műveltséget kell adnia. A zenével kapcsolatban is ez a cél, ráadásul a tananyag ezt le is fedi. Ugyanakkor nehéz közös nevezőre hozni az általános műveltség átadását és a szórakoztató óra megtartását. Az egri Szilágyi Erzsébet Gimnázium pedagógusa alapvetően komolyzenét hallgattat az óráin, így szembesítve a naponta könnyűzenét hallgató tanítványait azzal, hogy más típusú zene is létezik, amit ugyanúgy lehet élvezni. Véleménye szerint fontos lenne meghonosítani a komolyzene hallgatását tanulás közben is, hiszen növeli a kreativitást, és általa jobban fog az agy. Ha változtathatna valamin a zeneoktatásban, akkor az alapvető technikai feltételek fejlesztését tűzné ki célul, például, hogy legyen minden ének-zene tanteremben zongora.
Dr. Nagy Zoltán, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Zenei Intézet egyetemi docense szerint általánosságban a zenetanulás és -oktatás nem hanyatlik hazánkban, sőt, a világban még mindig nagy respektünk van ezen a téren, de a középiskolákban valóban visszaesett a színvonal. Elmondta, a társadalmi megítélésen, a haszonorientált vélekedésen múlik, hogy töltelék tantárgyként tekintünk az ének-zenére. Pedig a zenetanulás az emberré nevelés eszköze, amely az érzelmi intelligenciafejlesztés, a társadalomba való könnyebb integrálódás kulcsa is.
Jelenleg az országban hét helyen lehet ének-zene tanári képzést választani, és ugyan dr. Nagy Zoltán szerint nem számít divatszakmának ez a pálya, ettől függetlenül nincs olyan nagy probléma az utánpótlással. Viszont gondot jelent, hogy alacsony a fizetés, a társadalmi megítélés, és a tantestületi hierarchiában elfoglalt pozíció is. Nem támogatja a helyzet javítását, hogy az osztatlan tanárképzés mellett most már tanári mesterképzésre jelentkezhetnek olyan zenei alapszakos hallgatók, akik eredetileg nem erre tanári pályára készültek volna. Az egyetemi docens elmondta azt is, hogy tőlük ugyan kevesen kerülnek a pályára, de akik ezt választják, a hivatásuk mellett maradnak. Ugyanakkor fontos lenne, hogy annak, aki a pályán marad, annak egy iskolában kellene tudni elegendő órát adni, hogy ne kelljen több intézménybe járni, mert abba a legelszántabbak is beletörnek.
A könnyűzene oktatásba való beillesztését nehezíti az egyetemi docens szerint, hogy tantervileg erre kevés lehetőség van az alacsony óraszám miatt. Ehhez egy olyan kormányzati szándék kellene, amely a zene nevelő célzatát erősíthetné. A populáris zenék pszichológiai hatása ugyanis vitathatatlan, felkelti az érdeklődést például egy vásárlás közben, és erre érdemes felhívni a figyelmet az oktatásban. Tapasztalatai alapján azonban nem kell túl korán kezdeni mindezt. Inkább a közös éneklést szorgalmazná egészen pici kortól, az intonáció gyakorlását, ahol közösségi élmény társul a zenei oktatás mellé, ami abban is segítséget nyújtana, hogy később ne féljenek egyedül énekelni a gyerekek. Dr. Nagy Zoltán „erőltetné” a mindennapos éneklést is.
Dr. Smuta Attila, a Zenetanárok Társaságának alelnöke, a Károli Gáspár Református Egyetem főiskolai tanára szerint a felsőoktatási intézményeknek mindig is megvolt az autonómiájuk, hogy önállóan betegyenek elemeket a képzésükbe. „Mi pedig ezt meg is tettük.” Az pedig már az ének-zene tanáron múlik, hogy értékek felé orientálja a diákokat, és ne csak Mozartot és Beethovent tartsa értékesnek – tette hozzá. Szerinte nem az óraszámon múlik az ének-zene megszerettetése, hanem azon, hogy a diák várja azt a kevés tanórát, ami pedig a tanáron múlik. Nagyon kevés olyan tantárgy van ugyanis, mint a művészetek, amelyek emocionálisan megmozgatnák a diákokat, és ha nem ezt kapják, akkor frusztrálttá válnak.
A kérdésre, hogy a könnyűzenét mikortól érdemes bevonni a közoktatásba, Smuta Attila kérdéssel felelt. „Gryllus Vilmos könnyűzenének számít?” Mint fogalmazott, az ő kompozíciói egyszerre ötvözik a magyar népzenét, a klasszikus zene motívumait, frázisvilágát, szövegeit, énekelhetőségét, így ő az a kivétel, akinek dalait az első-második osztályban is szívesen énekelik a gyerekek. Wagner Ringjét viszont aligha lehetne ráerőltetni a 7-8. osztályosokra, mert nem éreznék magukénak.
Dr. Smuta Attila szerint a tanárok és a diákok közös munkája kell, hogy legyen a zeneoktatás. Ha pedig a könnyűzene bekerül egyszer a közoktatásba, a legfontosabb kérdés a tananyag lesz. „Nem azért tanítanak ma valamit az énekórán, mert szép, hanem azért mert jó és értékes. Bizonyos zenei anyagok az idő rostáján átszitálódnak, az időfaktor pedig ebben is nagyon fontos, a trendiség azonban veszélyforrás lehet, így mindebben a médiának kiemelten fontos szerepe van.”
T. E.
