Tizenegy zenetanár és tizenegy előadóművész részesült tavaly Artisjus elismerésben. A szerzői egyesület olyan művészeket ismert el a díjjal, akik kiemelkedően fontos munkát végeztek a kortárs magyar művek műsorra tűzésével és a zenei oktatásban. Friedrich Károly jazzharsonás, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének docense, a Jazzharsona, a Jazztörténet és a Jazz hangszerelés tárgyak oktatója is átvehette az elismerést.
– Gratulálunk az Artisjus-díjhoz. Mikor és hogyan kerültél közel a zenéhez?
– Köszönöm szépen. Édesanyám kitűnően zongorázott, a bátyám pedig zeneiskolába járt és zongorázni tanult, kisgyerekként otthon hallgattam, ahogy játszanak, sokszor négykezeseztek. Később a bátyám elkezdett kürtön tanulni, ezzel megnyílt előttem egy egész más univerzum. A zene világát általuk készen kaptam. Mentem a fivéremmel mindenhova, szinte észrevétlenül bekapcsolódtam én is a zenei vérkeringésbe: elkezdtem zongorázni, aztán harsonán tanulni. Később én is bekerültem a soproni fúvós, majd a szimfonikus zenekarba, és a hasonló indíttatású társaimmal alapítottunk egy jazz-zenekart is. Nagyon szerettem volna egy valódi harsonástól tanulni, Sopronban nem volt ilyen, a szüleim óriási segítségének és bizalmának köszönhetően a zenegimnáziumot és a konzervatóriumot harmadiktól Budapesten végeztem. Akkor még nem volt jazz-tanszak, azt 1965-ben alapította Gonda János, én pedig 1964 őszén kerültem Budapestre. Amikor felvettek, hatan voltunk harsonások a tanszakon, ekkora létszám azóta sem fordult elő szerintem. Mi voltunk a második évfolyam. Másodéves koromban Gonda János megbízott, hogy tanítsak jazz-történetet. Pernye András volt addig a tanárunk, hatalmas tudású zenekritikus és zenetörténész. Immár 55 éve tanítom a jazztörténetet.
– Véleményed szerint hogyan lehetett létrehozni egy jazz-tanszakot Magyarországon a ’60-as évek közepén úgy, hogy ennek Európában sem volt akkor még nagy hagyománya?
– Csak kísérletek voltak korábban a weimari Németországban. Scheiber Mátyás, magyar származású modern zeneszerző akkoriban alapított egy jazz iskolát, de elsodorta a hitleri rendszer. Aztán azt se feledjük el, hogy a jazzt, mint műfajt nálunk tiltották is évekig. Később, a ’60-as évek elején kitalálták, hogy könnyűzenei oktatást kellene szervezni, de fogalmuk sem volt arról, hogyan. Valahogy bekerült a képbe Gonda János, aki egy rendkívül intelligens, nagyon képzett szakember volt két diplomával: zongoraművész és zenetudós. Elkötelezett jazzrajongóként meggyőzte a döntéshozókat, így indulhatott a jazz-tanszak. Komoly tantervet hozott létre és a barátaival. Pernye Andrással, Vukán Györggyel kiötlötték, kikből álljon a tanári kar. Így lett a mi tanszakunk a háború utáni Európában az egyik legelső.
– Mondanál neveket a kezdő oktatói gárdából?
– Kovács Gyula a dobot, Gonda János és Dobsa Sándor zongorát, később Kertész Kornél és Szakcsi Lakatos Béla is tanítottak, trombitát Deák Tamás, pozant Selényi Dezső, az éneket Vukán Gyuri, később Berki Tamás, szaxofon és gitár még nem volt az első években. A bőgő is később jött, Berkes Balázs oktatta.
– A Liszt Ferenc Zeneakadémia hogyan került az életedbe?
– Tulajdonképpen ők csúsztak bele. A jazztanítás a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolával kezdődött, így hívtak a konzervatóriumot, amely a középfokú zeneoktatásnak felelt meg, oda helyezték a jazzoktatást. Gonda János élete főcélja volt a jazzoktatást mindenképpen főiskolai szintre emelni. Akkor még külön működött a tanárképző főiskola és a Zeneakadémia, amely egyetemi szintnek felelt meg. A tanárképző főiskolára kerültünk, ami aztán beolvadt a Zeneakadémiába, ahol mi egy tanszék lettünk.
– Az informatika hogyan jött a zenei tárgyak mellé?
– Tanítottam számítógépes zenei ismereteket. Nem lehetett kihagyni ezt a területet, amikor megjelent, vásároltam egy Atarit, akkoriban nagyon sok lemezt hangszereltem. Sokkal praktikusabb volt, hogy otthon elkészítettem az alapot, amit bevittem a stúdióba és volt mire elkezdeni dolgozni. A kottaszerkesztő programot most is használom. Játszom az Old Boys zenekarban, ahol négy fúvós van, jobb a szólamokat előre megírni.
– Várhatjuk-e a három kötetesre tervezett jazztörténeti könyved befejezését és kiadását?
– Dolgozom rajta, de csak magamnak, nem hiszem, hogy valaha kiadásra kerül. Az első kötet teljesen készen áll, abban eljutottam 1930-ig.
Rozsonits Tamás
