Szendőfi Péter lassan három évtizede tanít, jelenleg Kodolányi János Egyetem Modern Zenei Tanszékén, és 2014 óta vendégtanárként New Yorkban a Drummers Collective-en. Ennek ellenére azt mondja, nem feltétlenül kell ahhoz zeneiskolába járni, hogy valaki profi zenész legyen.
Hazánk egyik legkiválóbb dobosa, a legendás Riha Emil magántanítványaként kezdte az ismerkedést az ütőhangszerek világával, majd a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Konzervatóriumban tanult és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott. Az 1990-es évek elején kézről-kézre adták hazánk vezető zenészei, felsorolni is lehetetlen, hány formációban játszott szinte egyidejűleg, aztán mégis becsomagolt és a tudásvágytól vezérelve meg sem állt Amerikáig.
– Szerinted, aki profi muzsikus akar lenni, annak feltétlenül szükséges, hogy zeneiskolákba járjon?
– Lehet, hogy furcsán fog hangzani a számból, de szerintem nem. Autodidakta módon is megtanulhat bárki bármit. Azért merem ezt ilyen bátran kijelenteni, mert lassan harminc éve tanítok: egyrészt magánoktatásban, másrészt 15 éve a Kodolányi János Egyetem Modern Zenei Tanszékén, és 2014 óta vendégtanárként New Yorkban a Drummers Collective-en. Rengeteg úton-módon el lehet jutni oda, hogy az ember világszínvonalú zenész lehessen bármilyen hangszeren, nem feltétlenül kell intézményben tanulni. Van, akinek szüksége van arra, hogy tanár irányítsa, másoknak nem, mert saját maguk ráéreznek bizonyos dolgokra. Egy szint felett egy tanár már csak kontroll, a véleményét mondja el, nem azt határozza meg, hogy mit gyakorolj. Ezért sem véletlen, hogy sok profi zenész még mindig jár tanárhoz, pusztán a véleményéért. Például Michael Brecker egészen a haláláig járt egy klasszikus szaxofontanárhoz, aki nem jazzt játszott, nyilván nem véletlenül. Az sem véletlen, hogy Steve Smith, Dave Weckl vagy Jojo Mayer egészen a haláláig jártak Freddie Gruberhez szeminárium-szerűen tanácsot kérni. Ő tanította Buddy Richet is. Nekem is volt szerencsém részt venni kurzusán. Steve Smith úgy fogalmazott róla, hogy olyan, mint a Star Wars-ban Yoda: egy létezik belőle a Galaxisban. Grubert dob-filozófusnak tekintették, ez is volt a titulusa. Mentálisan fordította át benned a dolgokat, a hangszerrel való kommunikáción keresztül, a zenében való részvételre világított rá kivételes módon, ami szemléletbeli változásokat okozott. Máshogy játszottál utána. Az a jó a zenélésben – és ezen belül a dobolásban is –, hogy egy bizonyos szinten túl már nem létezik jó vagy rossz, hanem csak a nekem tetszik vagy nem. Az adott művész úgyis érzi, ha valami nem oké, és változtat rajta. Bárkit, akit hallgatunk és szeretünk, biztos vagyok benne, hogy napi szinten foglalkozik azzal, mit csinál a zenében. Mert így fejlődik magához képest.
– Hogyan kezdtél Amerikában is tanítani?
– Kiküldtem egy anyagot a Drummers Collective iskolába, ahol nagyon jó tanárok oktatnak. Ezzel párhuzamosan a Berklee-re is küldtem, még 1994. Mindkét intézmény válaszolt, hogy nyertem valamennyi ösztöndíjat. A Berklee-n elengedték volna a tandíj felét. A Drummers Collective viszont azt írta, hogy náluk általában egy hangszergyártó cég felajánlja, hogy kifizetik a legtehetségesebb diáknak a teljes tandíját, és abban az évben én lennék az. Egyértelművé volt, hogy New Yorkba utazom. Azért is örültem ennek, mert New Yorkban azért teljesen más a zenei élet, mint Bostonban.
– Milyen közeg és légkör fogadott?
– A Drummers Collective egy magániskola, ahol sok tanár jut kevés diákra. Minden tanár nagyon jól játszik, és mindenféle stílust képviselnek. Egyfolytában órákra jártam, meg gyakoroltam. Többet fejlődtem abban a pár hónapban, mint az azt megelőző öt-hat évben. Elképesztően tanulságos volt, hogy azokat a tanárokat, akik napközben oktattak, este élőben hallgathattam klubokban, testközelből. Dennis Chamberst először egy kis kávézóban hallottam a Bob Berg Quartet-tel. Másfél méterre ültem a cuccától, ott dobolt az orrom előtt. Teljesen más élőben látni és hallani őket, mint felvételről. Rájössz, mennyire dinamikusan játszanak, mekkorák a szélsőségek: ami hangos, az nagyon hangos, ami halk, az nagyon halk. Rengeteg minden megváltozott ott bennem.
– Volt itthon meglepetés, mikor hazaérkeztél?
– Persze, azonnal észrevették a zenészek, hogy teljesen máshogy játszom.
– Aztán újra kiutaztál…
– Szerencsét próbálni mentem ki 2014-ben, és több mint három évig éltem New Yorkban. Aztán meghívtak vendégtanárnak a Drummers Collective-re, ahol máig oktatok, mostanában az ismert okok miatt Zoom-on keresztül. Csoportos és magánórákat is tartok. Közben tagja lettem az Ütőhangszeresek Világszövetségének (Percussive Arts Society), amely általában Indianapolisban rendez konferenciákat. Ők is meghívtak kurzusokra, dobfesztiválokra, kiállításokra játszani és nyilván az ember saját maga is szervezi a saját dolgait. Szükséges egyfajta nyitottság minden újra. Talán ahhoz hasonlíthatnám, hogy az ember szívesen próbál ki új ízeket a világ bármely pontján. Ez tök izgalmas. Biztos, az is benne van, hogy a kedvenc dobosaim, akiket szívesen hallgatok, szinte minden műfajban jártasak. Azt szerettem volna, ha az én tudásomban sem maradnak sötét foltok. Minden zenei stílusban más-más dialektusban kommunikálunk a zenei nyelven belül, és ez engem nagyon vonz.
– Tanítasz a Kodolányi János Egyetemen, a Modern Zenei Tanszéken, kurzusokat tartasz rendszeresen az USA-ban több helyen, Szingapúrban, Bangkokban, Guatemalában, Finnországban is. Ezen kívül vannak magántanítványid is?
– Most nincsenek, mert a zenélésre és a zeneszerzésre fókuszálok inkább.
– Dobos oktatóanyagokat sem készítesz?
– Nem, mivel rengeteg kitűnő anyag áll rendelkezésre, azok az iskolák, amelyekből én is tanultam. Inkább érdekes videókat készítek olykor, ami hiánypótló-kiegészítő lehet, például nem szokványos fillekről, Drum & Bass és Jungle témakörökben is adok közre általam lekottázott anyagokat, amelyek alapjául különféle progresszív DJ-k felvételei szolgálnak.
Rozsonits Tamás
