Cioba Henrietta Zeneterápia a Marosvásárhelyi Rocksuliban című, a Neked is könnyű legyen! című konferencián elhangzott előadásának kivonata
Sokat gondolkoztam, hogyan közelítsem meg a témát. Aztán arra jutottam, talán akkor leszek hiteles, ha nem az interneten található eredményeket és kutatásokat mutatom be, hanem a saját tapasztalataimat osztom meg.
Magamról annyit, hogy két szakterületem a zenepedagógia és a pszichológia. A zene az édesapám hatására lett az életem része, nélküle ma nem mondhatnám el magamról, hogy zenetanár és billentyűs-énekes vagyok. A pszichológiát magam miatt tanultam. Tavalyig azt hittem, hogy e két területet nem tudom egyszerre hasznosítani, aztán adódott egy kényes szituáció, amikor egy igencsak szorongó és önbizalomhiányos lányról le kellett mondania egyik tanárkollegámnak, és hozzám került a Rocksuliban.
Az első pár óra azzal telt el, hogy a lány tanárkollegám után sírt, és folyamatosan a fejemhez vágta, hogy az előző tanárral másként tanultak, az előző tanárral jobban teltek az órák, az előző tanárral minden szép volt. Amikor már odáig jutottam, hogy önmagamat kezdtem hibáztatni, hogy nem vagyok elég jó a szakmámban, nem vagyok annyira jó, mint a kolleganő, nem vagyok képes elég érdekessé tenni az együtt töltött időt, el kezdtem törni a fejem, mit tehetnék.
A zenepedagógián megtanultuk, hogy egy óra szerkezete nagy vonalakban a hangulatteremtés, az előző lecke felelevenítése, az új lecke felvezetése, magyarázata majd elmélyítése, míg végül az összefoglalás, esetleg házi feladat. Igyekeztem jó tanár lenni. Mindent pontosan elterveztem, betartottam, de a hangulatteremtésre egy üres tekintet volt a válasz, az előző lecke felelevenítésére vállvonogatás, az új leckére meg a „nem érdekel”, ami még inkább kétségbe ejtett.
Hamar rájöttem, hogy a hagyományos módszerekkel nem megyek semmire. Itt egy olyan személyre van szükség, akiben megbízik a diák, aki előtt meg mer nyílni, aki meghallgatja, és aki feltétel nélkül elfogadja. Adott volt a közös nyelv, a zene, hiszen a kislány élt-halt a zongoráért. Már csak meg kellett találni a megfelelő módszereket, amelyek segítségével elindíthatjuk a közös munkát.
Az együttműködésünknek éppen ebben a periódusban sokat tanultam a pszichológia államvizsgámra, és azon kaptam magam, hogy rengeteg olyan információval rendelkezem, amiket fel tudnék használni ebben a problémás szituációban, ha engednék az ösztöneimnek, és nem két különálló tudáshalmaznak tekintem a két szakirányomat. Rá kellett jönnöm, hogy ebben a helyzetben nem a tökéletes tanár kell legyek, hanem inkább egy pszichológus, aki ért a zenéhez.
Attól a perctől igyekeztem úgy kezelni a közös órákat, mintha pszichoterápiát tartanék, ahol nem a terápia tárgya, a zene, a legfontosabb, hanem az egyén. Az órák elején a „lecke” kikérdezése helyett arról beszélgettünk, milyen volt a napja, hogy érzi magát, mik a tervei. Sokszor megkértem, mutasson egy dalt, amit szeret. Bármilyen dal volt úgy hallgattam, mintha soha nem hallottam volna annál szebbet. Ezzel meg is volt a hangulatteremtés. Közben egyre több olyan dallal ismerkedtem meg, amit szívesen hallgat, így már azt is tudtam, hogy ha nincs jó kedve, mivel lehet felvidítani.
Még mielőtt kitettem volna a kottát, megkérdeztem, mihez lenne kedve, és ahhoz igazítva haladtunk tovább. Volt, hogy zenét hallgattunk, máskor kottát írtunk, vagy éppen zongoráztunk, de többé nem volt téma, hogy „ezt mindenképp meg kell tanulni, mert jön a félév végi koncert”. A kezdetekben még a szemkontaktust sem tartotta velem, de ahogy telt az idő elkezdett megnyílni, már mutatott zenei példákat, amiket meg szeretne tanulni, konkrét tervekkel, ötletekkel jött az órára, egyre többet mesélt, sőt volt, hogy dalra fakadt, holott állítása szerint még senki előtt nem énekelt, mert túl szégyenlős. A vállvonogatás és ellenszenves hozzáállás lassan elmaradt, és kezdett szorosabb kapcsolat kialakulni köztünk, ami úgy tűnik, a zene és a pszichológia ötvözetéből eredt.
A zeneterápia egy olyan eljárás, amely a zenét, mint eszközt alkalmazza a megelőzés, a személyiségfejlesztés, az önismeret, a korrekció, a gyógyítás vagy a rehabilitáció érdekében. Az önismeret, önbizalom, lelki egyensúly, a harmónia, stresszoldás, a tudatosság, a boldog családi élet, vagy az őszinte, egyenes kommunikáció mind segítik a boldog, kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatokat, amelyek által úgy a fizikai, mint a pszichikai egészégünk is javulhat.
Az államvizsga-dolgozatomat a koronavírus okozta stressz, illetve a korlátozások, az emberek lelkivilágára káros hatásairól írtam. Több tudományos kutatásban kimutatták, hogy a nem megfelelő szociális támasz, az önbizalomhiány, a lelki egyensúly felborulása és a felfokozott stressz nagymértékben elősegíti a depresszió, a szorongás, a poszttraumatikus stressz és más pszichikai rendellenességek kialakulását. Mindezek rámutatnak a lelki egyensúly fontosságára.
Nem újdonság, hogy sokféle módja van az egészség helyreállításának. A hagyományos orvoslás mellett ma már a pszichológia, a tánc és a zeneterápia is része a klasszikus orvoslásnak. Dr. Moretti Magdolna, pszichiáter 2016-ban azt nyilatkozta: „Van egy határ, ahol megáll az orvostudomány, és ott be tud lépni a művészet. Legyen az zene, irodalom, tánc, bármi. Olyan rétegeket tud megszólaltatni az emberi lélekben, ami szavakkal nem hozzáférhető. A zeneterápia többek között normalizálja a vérnyomást, a pulzust, a vérkeringést, megnyugtatja a beteget, boldogság hormonokat szabadít fel és a stresszt is oldja.” A zeneterápia hasznosnak bizonyul a mozgás-, vagy beszédfejlődésben elakadt gyermekeknél, a szorongásos zavaroknál, alvásproblémáknál, valamint a feszültség oldásában is. A zenélés és a nonverbális kommunikáció elősegíti a kapcsolatteremtést, kezdeményezésre és spontán önkifejezésre bátorítja az egyént, motiváló hatása van és segít a figyelem összpontosításában. A zene egyes rezdüléseinek belső átélése elrepít egy képzeletbeli világba, ahol sokszor megtörtént, vagy csupán áhított, feldolgozott, vagy feldolgozatlan történéseket megjelenítve azok feszültsége oldódik. Erre szokták mondani, hogy kiénekeli, kidobolja, kizenéli magából a feszültséget. Herczku Tünde zeneterapeuta tömören összefoglalta a zeneterápia két fő vonulatát. Az egyik a passzív zeneterápia, ami a zenehallgatásról illetve arról szól, hogy milyen gondolatokat, érzéseket tapasztalt meg a hallgató az adott zene alatt. A másik az aktív zeneterápia, ami közös zenei improvizációt jelent, egy játék olyan hangszerekkel, amik akkor is szépen szólnak, ha az ember nem tanulta meg előre az adott hangszer használatát.
Talán a legbonyolultabb kérdés, hogy melyik zene jó a terápiához? Egyáltalán mit takar az, hogy „jó zene”? Valamikor 6 éves koromban lopta be magát az életembe a zene, a társastánccal együtt. Akkoriban még nem tudtam, melyik zene hova tartozik, csupán felismertem, hogy erre a dalra bécsi keringőt táncolunk, a másikra rock and roll-t, a harmadikra jive-ot, a negyedikre quickstep-et és így tovább. Láttam a tanáraim derűs arcát, amint a zenére bólogatnak, és számomra az volt az igazi zene. Később, 10 éves korom körül irányt váltottam, néptáncegyüttesben kezdtem táncolni. Az első óra óriási csalódás volt. Eltűnt a pörgős rock and roll, a hegedű nem a megszokott keringő dallamot játszotta, nem volt szaxofon hang. Ezeket mind felváltotta a csárdás, a verbunk, a forgatós. Amikor szóba jött a könnyűzene, mindenki csak húzogatta a szemöldökét mondván, az nem zene, az igazi zene, amire táncolunk. Nem értettem, hisz nekem mindkét stílus tetszett, sőt elkezdtem billentyűzni tanulni, Neoton, Republic, Bikini slágereket énekeltem. Azt hittem, ha bejutok a művészeti líceumba ének szakra, megtanulok szépen, helyesen énekelni, és könnyebb lesz építeni a zenei karrieremet. Szomorúan szembesültem, hogy abban a környezetben csak a klasszikus zene létezett. Az általam kedvelt műfaj nemhogy háttérbe szorult, hanem teljesen kirekesztett lett. A barátaim ekkor már elektronikus zene rajongók voltak, és ők ugyanolyan megvetéssel néztek az összes többi zenei stílusra. Mindenki azt a zenét tartotta a legtöbbre, amelyik hozzá a legközelebb állt, és közben az összes többit elutasították, értéktelennek nyilvánították.
Pedig minden zenei stílusnak megvan a maga szépsége, minden zenei stílus másként hat az emberekre. Ahogy a pszichológiában megtanultam, hogy minden embert el kell fogadni úgy ahogy van, de ez nem azt jelenti, hogy egyet is kell vele érteni, úgy a zenében is megtanultam, hogy minden zene szép a maga módján, de nem muszáj, hogy mindenik ugyanaz tetszen, és főleg nem kell, hogy mindenkinek ugyanaz legyen a legszebb.
Herczku Tünde zeneterapeuta szerint a klasszikus zenének garantált a hatása, de ha valakinek az életébe a rock a meghatározó, akkor az a megfelelő stílus, amivel kezelni kell. Osztom a véleményét. Ugyanakkor nem elhanyagolható az sem, hogy flexibiliseknek kell lennünk, hiszen folyamatosan változunk és lehet, hogy egy hónap múlva már nem ugyanaz a dal fog megnyugtatni, vagy motiválni, mint ma.
A zene mindenkié! Sem szomszédnak, sem tanárnak, sem terapeutának nem áll jogában ráerőltetni másokra egy adott zenei stílust. És semmiképp nem kategorizálható egy ember annak függvényében, hogy milyen stílusú zenét hallgat. Én, mint zenetanár, vagy terapeuta feltárhatok egy új irányt, de a döntés mindenkinek a saját kezében van, hiszen mindenki maga tudja, neki mi a jó, és az lesz rá a legjobb hatással, ami hozzá a legközelebb áll.
A Rocksulis zeneterápia alatt is ezeket tartom szem előtt: mindenkit személyre szabottan kezelni, az saját beállítottsága, ritmusa és érdeklődése szerint. Ha az adott személy beszélgetésre vágyik, miközben a háttérben egy relaxációs zene megy, azt tesszük. Ha feszült, dobolunk, vagy hangosan énekelünk, de felfedezhetjük a zeneelmélet, a zongora, vagy éppen más hangszerek világát is. A hangsúly minden esetben a kommunikáción, az önkifejezésen, a pozitív visszajelzésen és a sikerélményen van, amelyet a zene segítségével fogunk megvalósítani.
(Az eredeti előadás rövidített, szerkesztett változata.)
Nyitókép illusztráció a Marosvásárhelyi Rocksuli egyik órájáról.
