2020. június 22. írta: Rozsonits Tamás

A kedvencem a mesterem

A Poptanítás blogon olyan ismert és népszerű zenészeket mutatunk be, akik nem kizárólag a színpadon és a hangfelvételeken csillogtatják meg tehetségüket, hanem tudásukat átadják a tőlük tanulni vágyóknak is.

Mai vendégünk Kovács Linda. (Első rész.)

Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a zenével? Voltak-e a családodban ennek hagyományai?
Nyolc éves koromban édesapám íratott be a gyöngyösi zeneiskolába zongorát tanulni. Családon belül ő volt az egyetlen, akinek zenei kötődése volt: lakodalmakban zenélt, énekelt, gitáron és tangóharmonikán játszott.
Hogy derült ki, hogy énekes tehetség vagy? Hol kezdtél el éneket tanulni és milyen iskolákat végeztél el?
A gyöngyösi zeneiskola után 2 évig a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zongora szakára jártam, majd 18 évesen kezdtem már Budapesten a Postás Zeneiskolában jazz-éneket tanulni Lakatos Ágnestől. Itt tanáromtól és diáktársaimtól is pozitív visszajelzést kaptam, úgyhogy egyértelműen ez volt a célom a jövőt tekintve. Ezt követően a Kőbányai Zenei Stúdió növendéke voltam, ahol tanárom Berki Tamás, és végezetül a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-ének szakán diplomáztam 2007-ben, tanáraim Tisza Bea és Lakatos Ágnes voltak.
Az ének mellett milyen hangszereken játszol?
Zongorán.
Jazz-énekes vagy. Mióta? Hogyan lesz egy fiatal lányból jazz-énekes? Érdekelt-e más műfaj is valaha?
Miskolcon a konzis éveim alatt estem szerelembe a jazzel, úgy 15 éves korom körül. Néhány konzis társam mutatta ezt a zenét, ami mindnyájunknak nagyon misztikus és izgalmas volt ahhoz képest is, hogy a suliban egyfolytában a klasszikus zene vett minket körül. Ebben volt valami olyasféle szabadság-élmény, amivel addig nem találkoztunk és ez letaglózott. Zongoratanoncként hallgattam Oscar Peterson-t, és nem értettem, hogy képes valaki így zongorázni. Az összes létező jazzfelvételt felvettem a rádióból, mindent beszippantottam, amit csak lehetett, magyar és külföldi felvételeket egyaránt. Mivel az éneklés akkor egyáltalán nem merült fel bennem, így zongoristaként kezdtem megismerkedni a műfajjal. Vettem néhány kottát és kb. 3 db jazz-zongora órát. Csak azért annyit, mert nagyon bonyolultnak tűnt a rendszer, szinte semmit nem értettem belőle, ezért elég hamar elmenekültem. 1-2 évvel később jelent meg Malek Andrea bossa-nova dalokat tartalmazó lemeze, s valahogy az nyitotta meg bennem a kaput az éneklés felé. Leírtam fonetikusan a portugál szövegeket és hallás után próbáltam énekelni. Egyértelműen a jazz műfaja az, amit a legközelebbnek érzek magamhoz, de sokféle zenét hallgattam és hallgatok is, viszont énekelni kizárólag jazz-t énekelek.
Hogyan alakult az ízlésed? Kik határozták meg? Kik a kedvenceid?
Jazzben először inkább instrumentális előadókat hallgattam, Chick Corea, Weather Report, Oscar Peterson, Szakcsi Lakatos Béla, aztán jött a nagy szerelem, Joni Mitcell, akitől bármit szívesen meghallgatok a mai napig, ő az abszolút etalon nekem, illetve Miles Davis. Cassandra Wilson is nagyon inspirált egy időszakban, később Chet Baker, Anita O’day, Shirley Horn, John Coltrane, Charlie Parker. Későbbi éveimben erősen hatott rám Gadó Gábor, Bill Frisell, Dave Holland zenéje, a szaxofonos Donny McCaslin vagy Mark Turner, illetve a dobos Brian Blade játéka ill. zenekara, a Fellowship. És itt kötnék át Brian Blade-el a rockzenére, ami szintén erősen alakította zenei világomat. Elsősorban a 70-es évek rockzenéjét szeretem, kiemelkedően Jimi Hendrix-et, de rengeteg Beatles-t hallgattam, vagy Crosby, Stills, Nash and Young-ot. Bob Marley zenéje is nagyon fontos inspiráció számomra. Jazzben egyébként mindenevő vagyok, a fusion-t kivéve. Az évek előrehaladtával a tradíció egyre fontosabbá vált számomra, tehát sok régi előadót, nagyokat hallgatok, ugyanakkor lételemem az is, hogy mai, friss, izgalmas előadókat, produkciókat ismerjek meg, mint pl a jazz-dobos John Hollenbeck, aki mindamellett, hogy eszement dobos, hihetetlen zeneszerző, hangszerelő, akár kis zenekarra, akár big band-re vagy vegyes összetételű zenekarra ír. Ezek a muzsikusok nagyon tudnak inspirálni.
Van-e példaképed és ha igen: ki az és miért? Nem baj, ha többen is vannak.
Joni Mitchell, Miles Davis, Chet Baker, Bill Frisell, Shirley Horn és még sokan mások. Alapvetően a jazzben is a terrnészetességet keresem. Azok a muzsikusok állnak hozzám közel, akiknek a játék, éneklés nem magamutogatásról szól. Lehet valaki nagyon virtuóz, mint pl Miles Davis, a lényeg, hogy tartalom legyen a mondandójában. Joni Mitchell vagy Shirley Horn azért fantasztikus énekesek számomra, mert hihetetlen természetességgel mesélik el a sztorit, persze, sok szakmai szempontot írhatnék, ami miatt nekem ők kedvesek, de talán ezt emelném ki elsőként. A fent említett emberek, habár a jazzen belül mást képviselnek – és ez csodálatos ebben a műfajban – mindannyian az esszenciáját hozzák, ki-ki a saját egyénisége szerint.
Tanultál a Kőbányai Zenei Stúdióban és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomáztál. Semmi más nem érdekelt, csak a zene?
Horváth Attila dalszövegírótól idézve: „csak a zene van”, és tényleg. 18 éves korom óta egyértelmű számomra ez az út.( egyébként nagyon kedvelem Charlie zenéjét, László Attila és Horváth Attila kettősét)
Egy énekesnő számára meghatározóan fontos, hogy kikkel kerül alkotói kapcsolatba. A te pályafutásod hogyan alakult? Kikkel, mikor és miért éppen velük zenéltél az életed különböző periódusaiban?
Az első meghatározó jazz-zenei közösségem a Postás Zeneiskola volt, ahol a növendékhangversenyek alkalmával volt alkalmam tanáraimmal is zenélni, így kerültem muzsikusi kapcsolatba Márkus Tiborral jazz-zongoristával, tanárommal. Ő hívott el Equinox nevű jazz formációjába énekelni, amivel négy lemezt készítettünk. Ott már sok játszó, ismert jazz-zenészt megismerhettem, de természetesen az iskolák hoztak barátságokat, zenei kapcsolatokat. Fontos szakasza életemnek az Egy Kiss Erzsi Zene együttesben eltöltött 5 év, majd szintén az Erzsi fémjelezte Panchan. Az előbbi egy vegyes, rockos, folkos, jazzes, mindenes beütésű zene (de semmiképp ne crossoverre gondoljatok), a Panchan pedig egy vokálegyüttes két ütőhangszerrel, olykor bőgővel kiegészítve. Rengeteg inspirációt, tapasztalatot adtak ezek az együttesek, s nagyon jó volt, hogy nem kizárólag jazz zenei közegben mozgok. Úgy gondolom, hogy az alap nyitottságom mellet ezek a zenei tapasztalások is frissen tartottak. 2002 óta vezetem saját jazz formációimat. Mindig tudatosan kerestem a partnereket, szerencsére remek zenészekkel dolgozhattam együtt, a kezdetekben Lamm Dávid, Szandai Mátyás, Dés András, később Mihalik Ábel, Czibere József, Rácz Krisztián, Hock Ernő, Sárvári Kovács Zsolt, Fenyvesi Márton voltak a muzsikustársaim. Nyilván az ember zeneileg is rengeteget változik az évek alatt, s ennek természetes velejárója, hogy kikkel kerül kapcsolatba, vagy éppen mit hagy a háta mögött, mert mást keres. Tulajdonképpen rengeteg fontos döntést meg kell hozni a pálya során, talán nem is realizáljuk, hogy mennyit. Az biztos, hogy nagymértékben mi alakítjuk, hogy merre tartunk, s valamelyest a külső körülmények, lehetőségek is belejátszanak, s ezt most nem a karrier szempontjából írom, csupán zenei aspektusból.
A jazz egy hatalmas olvasztótégely, számos ágazata ismert. Hozzád melyik áll a legközelebb és miért?
A tradíciók illetve a bebop nélkül azt hiszem nem jazz zenész egy jazz zenész, tehát az mindenképpen. Ami egy jó ideje hat rám, az a frissebb, kísérletezőbb, de emészthető, nevezzük dallamos kortárs jazz-nek, amiben azért sok egyéb műfaji elem megtalálható.
Mennyire fontos a jazz klasszikusok, a standardok ismerete ahhoz, hogy saját stílust alakíthass ki?
Azt gondolom elengedhetetlen. A standardirodalom nyelvezete a műfajnak, olyan, mintha az abc-t tanulnánk. Ezen keresztül tanulja meg az ember azt a rengeteg stilisztikai dolgot, ami után egy gazdag eszköztárral ill. egyéb inspirációkkal egyedi hangon tudsz megszólalni.
Vannak-e saját szerzeményeid? Ha igen: könnyen írsz?
Igen, vannak saját szerzeményeim. Először a 2009-ben megjelent ’Teach me Silence’ c. Kovács Linda Quartet albumon mutatkoztam be velük. Néhány éve a hangszerelés is elkezdett foglalkoztatni, azon belül is a big band hangzás, ennek egyik állomásaként pedig a Budapest Jazz Orchestra-val közösen rögzítettük ’Sunflower’ c. szerzői albumomat 2018-ban, ahol a szerzeményekért és azok hangszereléséért is én vagyok a felelős. Nem mondanám egyébként, hogy nagyon termékeny szerző lennék, a fiókban 50 dallal, de ez nem baj. Általában csak azokat a dalokat hagyom meg, ahol 100%-ban azt érzem, hogy számomra rendben vannak. Volt dal egyébként, ami nagyon gyorsan megszületett, s az ellenkezője is. Az tényleg egy áldott állapot, amikor az ember a kreativitása csúcsán van, s ebben a flow-ban születhetnek dalok, az isteni érzés, de egy nyögvenyelősebb szülésből is lehet valami nagyon értékes.
Kiszolgáltatottabb-e egy énekesnő élete abban a tekintetben, hogy alkotótársakat és kísérő partnereket kell találnia?
Itt csak a saját nevemben tudok nyilatkozni. Nekem szerencsém volt és van is a zenésztársaimmal, talán azért is, mert markánsan alakítom én is a zenét, lévén, hogy írom is, de amikor nem saját dalokat játszottunk, akkor is konkrét vízióim voltak sok tekintetben. Szinte soha nem voltam csupán „énekesi” funkcióban, hanem igyekeztem muzsikusként, kreatív attitűddel jelen lenni, s ezt vallom most is és mondom a tanítványaimnak is: legyen minél felkészültebb az ember szakmailag, annál jobban elfogadnak a zenésztársak s lesz érvényessége annak, amit szeretnék. A sztereotípia az énekesekről és dobosokról hál’ istennek lassan, de kezd elkopni, átalakulni.
Számodra egy zenekarban mit jelent a harmonikus együtt muzsikálás?
Összetett kérdés és nem is könnyű. Két tényezője van ennek, a szakmai s az emberi része. Mindkettő nagyon fontos, s ennek az arányán múlik az ember közérzete. Így az idő előrehaladtával egyre inkább az emberi tényező az, ami jobban dominál és kezd fontosabbá válni számomra. A kölcsönös bizalom, mint alapvető tényező elengedhetetlen és egymás tisztelete. Egyik jelenlegi formációm, a Recycle egy kísérleti, 80%-ban improvizált zene. Ott lépten-nyomon tapasztalom, hogy mennyire kell bíznunk egymásban, a pillanatnyi döntéseinkben, sokkal kiélezettebben, mint egy megírtabb programban. Ez benne a gyönyörű s olykor félelmetes is egyben. Ha valami nem jön össze, akkor ne emészd magad, hanem tedd a helyére, hogy ez tulajdonképpen egy játék, s a játszótársaid azért játszanak veled, mert a hibáiddal együtt értékelik, amit te tudsz. Ez így leírva evidensnek hangozhat, de egyáltalán nem könnyű e szerint működni, lévén a jazz egy kimeríthetetlen és állandóan fejlődő műfaj, elképesztő muzsikusok és produkciók vannak szerte a világban, ami nyilván egyfelől nyomást, másfelől pedig rengeteg inspirációt ad. Meg kell találni az egyensúlyt, s legfőképp elfogadni, hogy az ember pont ott tart, ahol tart, se többet, se kevesebbet nem tud.
Jelenleg kikkel dolgozol? Hol lehet találkozni veled fellépéseken, most, hogy a járványhelyzet elmúlt?
Van egy ének-bőgő duóm Bögöthy Ádám zenésztársammal immáron 7 éve. Elsősorban saját szerzeményeket játszunk némi elektronikával kiegészítve, amivel a teljesen akusztikus hangzástól kicsit elrugaszkodunk, de nem nagymértékben, hiszen lévén főként énekhangot sokszorosítok vagy perkusszív aláfestéssel gazdagítom a hangzást. Fenyvesi Mártonnal és Dés Andrással alkotjuk közösen a Recycle zenekart, amelyben jazz standardeket alapul véve, de teljes szabadsággal nyúlunk a dalokhoz, ez 80%-ban kísérleti, improvizatív zene. A karantén előtt kezdtem el dolgozni Baló István jazz-dobossal, akinek a saját szerzeményeit játsszuk kvartett felállásban, a szabad és megírt zene mesgyéjén. Bár nem folyamatos project, de a Budapest Jazz Orchestra-val közösen készített anyagot is megemlíteném, mellyel eddig háromszor volt szerencsénk előadni, s nagy örömünkre 2021 januárjában a Müpa-ban is be tudjuk mutatni szélesebb közönség előtt. Nyáron találkozhatnak velünk a jazz-rajongók az Opus Jazz Club-ban, Balatonbogláron, ősszel a Budapest Jazz Club-ban ill. meghívást kaptunk a kairói jazzfesztiválra, ott október közepén lépünk fel a Recycle zenekarral, ha a járvány addig nem szól közbe.