A 2k-s zeneparadoxon (könnyű- és komolyzene szembeállítása) – noha eredetileg szociológiai tényezők is szerepet játszottak benne – mára marketingalapú elkülönítés, amely oly erősen befolyásolja a vélt ízléshatárokat, hogy olykor már az sem tud kiigazodni, aki mindkét műfajban otthon van. Holott mindegyik kulcseleme: a gyakori, közös(ségi) éneklés, mert a zene (-szerzés, -előadás és -befogadás) csak a közösségek révén tud megújulni. A közösségi élmény szempontjából pedig a Magas a rutafa, a Fekete rúzs, vagy a Budapest egyenértékű. Az előadás azt járja körbe, miként lehet a közoktatásban és a zeneiskolákban a közös éneklést élménnyé tenni a 2k-s zenei szférában.
Az zenével nevelés ősidőktől fogva – de a jelenlegi iskolai rendszerük kezdetétől biztosan – közösségekben való együtténekléssel történik. Ha kezünkbe vesszük a kortárs gyerekirodalom két népszerű sorozatának: a Bogyó és Babóca, illetve a Bori, a barátnőm egy-egy zenélős fejezetét, mindegyikben az előző tételt látjuk kortárs zenepedagógiai fejleményekre hangolva. És nem kis örömünkre, még Kodályról is tudnak a szövegek (valamit), mert mindegyik büszkén hirdeti: Zenét mindenkinek!
Cseh Tamáshoz mi sem állt közelebb, mint a kamaszok közössége, akikhez nemcsak az indiántábort, de zenéit is vitte. Hasonlóképpen Gryllus Vilmos, Halász Judit vagy Presser Gábor számai évtizedek óta a közoktatási és a zeneiskolai programok állandó eleme. A példák sorát pedig zárja a zeneiskolai fúvószenekarok műsora, amelyek nagy részét filmzenék és popszámok átiratai adják, ahogy immár a Bartók Rádió reggeli, délelőtti és délutáni műsorsávjában is felhangzik óránként egy-egy filmzene.
De a közös és gyakori éneklés nélkül – szemfényvesztéssé válik a 2k-s koncertvilág -, s Antoine és Désiré továbbra is csak a föld felé énekelhet…
