Pásztor Atanáz a második Hangszert a kézbe kiállítás óta tart a szervezőkkel, 2017 őszétől pedig a világ- és komolyzenei hangszercsoportért felel. Természetesen ő is zenél, de a rendhagyó énekóráktól eltekintve nincsenek tanítványai, viszont egy ideje hangszereket javít és tisztít is. A Hangszert a kézbe elmúlt hét éve apropóján beszélgettünk.
– Mindig valamilyen pengetőssel a kezedben látlak a kiállításokon, ezek a fő hangszereid?
– Egyáltalán nem, általános iskolában zongora lett a hangszerem, a konziban pedig szolfézs-zeneelmélet szakra jártam. Aztán természetesen szintetizátoroztam, de voltam beugró basszusgitáros, aztán pedig jött a buzuki meg az ukulele, mostanában pedig a gitárt próbálgatom.
– Családi indíttatás a zenélés?
– Mivel édesanyám zenei álmokat is szövögetett, apukám pedig egy amatőr zenekarba játszott, természetes volt, hogy van otthon zongora. Számomra az is egyértelmű volt, hogy ének-zene tagozatos általános iskolába járok, viszont nyolcadikra annyira leromlott a tanulmányi eredményem, hogy a folytatás már kétséges volt, de végül felvettek a konziba. Csakhogy addigra már a könnyűzene érdekelt, akkor jött be a Modern Talking, aztán később a Bonanza Banzai. Túrónak (Turcsán András – a szerk.), aki három évvel járt felettem, volt egy szintetizátora, amit ki kellett próbálni. Magyar Zsolti barátommal Nyíregyházáról állandóan Pestre jártunk koncertekre, és ha már ott voltunk, akkor a Roland boltot is mindig felkerestük. Azt hiszem, így jutottam el odáig, hogy amikor Debrecenben megnyílt az első maszek hangszerbolt, engem vettek fel eladónak. Aztán ott kezdett kiépülni az a kör – Megyeri Laci, Toma, Túró –, akik végül a Hangszert a kézbe sorozatba is behoztak.
– Azért addig még eltelt szűk két évtized. Mindig a zenélés töltötte ki az életed?
– Sokféle zenei munkát elvállaltam. Voltam például hangosító amatőr színházi társulatoknál, de csináltam zenei alapokat, sőt, hakni zenekarokban szintetizátoroztam is. Emlékszem, játszottunk Nyíregyháza-Sóstón egy vendéglő teraszán, meg mindenféle bálokon és esküvőkön, és olykor egy este többet kerestem, mint a félhavi fizetésem. De voltak komoly színházi feladataim is, például az Anconai szerelmesek című darabban nagyon sokszor voltam zenész. Tanítani viszont soha sem tanítottam, az valahogy nem az én világom.
– Hogyan kerültél a Hangszert a kézbe csapatába?
– Lényegében a második alkalomnál, Debrecenben kapcsolódtam be, igaz, akkor még úgy volt, hogy csak kisegíteni kellene a házi stúdió részlegnél. Aztán maradtam, az első nyíregyházi állomás óta, azaz 2017 tavaszától járom az országot a csapattal. A világ- és klasszikus zenei szekció pedig akkor lett az enyém, amikor a második szezon elején eldőlt, hogy ilyen hangszerek is utazzanak, és akiktől kaptuk az eszközöket, az Opus cég engem ismert, így én lettem a részlegért a felelős.
– Közel áll hozzád a világzene?
– Mindig imádtam népzenét hallgatni, rengeteg ilyen koncertre jártam, a Muzsikást például nagyon szerettem, és gyűjtöttem is népzenei feldolgozásokat. A népi furulya hangja nagyon elvarázsolt, de tulajdonképpen buzukin is ezért tanultam meg játszani. Nem baj az, ha több mindent meg tudok szólaltatni. Főleg, hogy egy ideje nem csak játszok hangszereken, de karbantartom és javítom is őket. Jó látni, ahogy a kezembe kerül egy lepusztult, zenélésre szinte már alkalmatlan darab, amiből aztán szép lassan ismét használható hangszer lesz.
– Az általad felügyelt világzenei hangszerek kiket fognak meg leginkább egy-egy Hangszert a kézbe kiállításon?
– A világzenei szekció egyértelműen a kicsik terepe. Megjönnek a kiállításra az óvodások vagy a kisiskolások, és először ezeket a hangszereket veszik észre, mert szépek, mintásak, fából vannak. Az idősebbeket úgy 5-6. osztályig még érdekli valamennyire, a nagyobbak közül viszont már csak azokat jönnek oda, akik foglalkoznak ilyesmivel vagy van valamiféle indíttatásuk. Kivétel, ha van a csapatban egy „vezér”, akiknek megtetszik, mert akkor jönnek a többiek is.
– Mi változott az elmúlt hét évben a Hangszert a kézbe kiállításokon?
– Régebben egy-egy helyszínre a helyi zenészek, a szakma is eljött, megnézte, kipróbált ezt-azt, dumáltunk. Ma már ez egyáltalán nem jellemző. Felnőttek közül is inkább azok jönnek, akik már eleve fertőzöttek.
– Vannak emlékezetes pillanataid ebből a hét évből?
– Nekem mindig élmény, amikor sérült gyerekek jönnek. Őket a világzenei hangszerek különösen meg tudják fogni, olykor el sem akarnak menni. De szívesen emlékszem az első egri Hangszert a kézbe kiállításra, ahová egy kissrác a szüleivel jött el Salgótarjánból, mert trombitás akart lenni, és ott tudott kipróbálni egy hangszert. Aztán a következő alkalommal már Görög Dani óráján is ott volt, a harmadik egri kiállításra pedig hozta az iskolai hangszerét, amit én tisztogattam meg neki. A mai napig előtt van, hogy milyen hálás volt.
B. Zs.
(Fotó: Csapó Vera)
