– Mennyit tudnak rólunk, magyarokról a nemzetközi könnyűzenei iparágban?
Győri Zsolt (GY.): A könnyűzene egyszerre nemzetközi és nemzeti. Bármilyen legyen a hírverése egy előadónak, a nemzeti gyökerei megkerülhetetlenek. A szakmai teljesítmény értelmezésekor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, honnan jött, mi formálta. Ez azt is jelenti, hogy más dolgok lehetnek érdekesek nemzeti és nemzetközi szinten. A külföldi szakmát vagy az érdekli, ami unikálisan magyar, még ha nem is olyan népszerű, vagy az, aminek globális szinten van relevanciája, azaz kapcsolódik a kurrens zenei irányzatokhoz és elhelyezhető a meglévő fogalmi keretekbe. Ez a zenefogyasztás szintjén is így van. A nemzetközi szinten azokat a magyar zenészeket ismeri a mai közönség, akik angol nyelvű dalokat írnak.
Ewa Mazierska (M.): Az Egyesült Királyságban, ahol dolgozom, a legismertebb magyar együttes jelenleg is az Omega. Az elektronikus zene rajongói ismerhetik Yonderboit, a Kelet-Európából származó idősebb emberek pedig valószínűleg még mindig emlékeznek Katona Klárira. Sajnos egyetlen új rockegyüttes sem jelent meg a nemzetközi piacon. Ez azonban a periférikus országokra jellemző strukturális problémák következménye.
– Mennyiben vagyunk a nemzetközi trendek követői?
Gy.: Kevés dologban annyira importfüggő Magyarország, mint a könnyűzenében, aminek történelmi okai is vannak. A magyar könnyűzene nem egy kulturális vákuumban született, hanem nyugati ihletésre. Így nem véletlen, hogy az államszocializmusban a könnyűzene a nyugati szabadságeszmény szimbóluma és kifejezője volt. Ez ma sincs másképp, többnyire trendeket követünk, mint minden más nyelvileg elszigetelt kis nemzet. Rosszabb esetben az imitáció, jobb esetben az adaptáció vagy meghonosítás logikájával írható le a trendkövetés. A rendszerváltás utáni geopolitikai elszigeteltség megszűntével a szabad piaci folyamatok miatt befelé jobban áramlik a magyar zene, mint kifelé. Elég egy lemezboltba bemenni, vagy a kereskedelmi rádiók könnyűzenei kínálatát felmérni: pontos képet kapunk a nemzetközi trendekről.
– Ha eltérünk, akkor az miben mutatkozik meg?
Gy.: A rap és a hip-hop nyilvánvalóan a globális trendek térnyerésével jelent meg hazánkban, importált zenestílus volt. A ritmikus zenei struktúra különféle tempóban előadott ütemes szavalással párosul. A magyar nyelv, a maga gazdag szókincsével, a meganyi lehetséges szóösszetétellel és szótörőkkel, a jól pergethető szavakkal és a szótagok hangsúlyozásában rejlő lehetőségekkel valahogy különösen páratlan alapanyagot jelent ennek a poliritmikus hangzásélménynek. Nemcsak fülbemászóak, de helyenként irodalmi kvalitásokat mutatnak ezek a dalszövegek. Sokan alkottak maradandót ezen a téren: Pajor Tamás, Geszti Péter, Máté Szabolcs (Sub Bass Monster), Akkezdet Phiai, Bëlga, Bobafett. A magyar könnyűzene szövegcentrikus, a zenei alapok, hangzásvilág tekintetében csak kevés igazi újítóval rendelkezünk (pl. a VKH). A dalszöveg a hazai előadók nagy erőssége. Csakhogy a nyelv unikális jellege miatt ezek nehezen, vagy inkább sehogy nem fordíthatóak le mondjuk angolra. Szemere Anna a nyolcvanas évek magyar undergroundjáról írt kötete számtalan dalszöveg angol nyelvű leiratát tartalmazza. A fordítások teljesen korrektek, de súlytalanok, nem adják vissza az eredeti hatást. Az biztos, hogy nem sok rajongója lett volna mondjuk a Kontroll csoportnak, vagy a Trabantnak, ha csak annyit kínálnának szövegileg, amennyi átemelhető az angolba. Ez egy igazi 22-es csapdája. A magyar könnyűzene erőssége az, ami a nemzetközi színtéren eljelentékteleníti, vagy sokakat eljelentéktelenít.
– Az Eastern European Popular Music in a Transnational Context kötetet a londoni székhelyű Palgrave McMillan kiadó adta ki, a Popular Music and the Moving Image in Eastern Europe című könyv pedig a Bloomsbury kiadó nevéhez köthető, amely rengeteg könnyűzenével kapcsolatos kiadványt ad ki. Mennyire érdekes nemzetközileg a régiónk könnyűzenéje?
Gy.: A könnyűzene kutatása egy dinamikusan fejlődő diszciplína, és mivel fontos identitásformáló szerepe van a populáris zenének, a potenciális olvasótábora ezeknek a könyveknek hatalmas. Sok a még feltérképezetlen terület, ide tartozik a kelet-közép-európai térség, annak múltja és jelene. Érdeklődés tehát van, ezt jól mutatja Szemere Anna Up From the Underground: The Culture of Rock Music in Postsocialist Hungary című monográfiája, illetve Barna Emília és Tófalvy Tamás szerkesztésében a Made in Hungary: Studies in Popular Music című kötet. Ewa Mazierska különösen nagy szerepet vállalt a régió könnyűzenei életének feltérképezésében. Ezek és további munkák sokat tettek a téma iránti nemzetközi figyelem felkeltéséért. Mindez persze egy szűk réteget érint, és nem jelenti azt, hogy tömegek hallgatnának a világon magyar, lengyel vagy cseh könnyűzenét.
M.: A periférián mindig szűkkörű az érdeklődés a populáris zene iránt, és ez a helyzet Magyarországon, meg a külföldön élő magyarok körében is. A saját zenei hallgatóimat is jobban érdekli az afrikai populáris zene, mint a kelet-európai. Az értékelések pozitívak voltak, és pozitív válaszokat is kaptunk az olvasóktól.
– Kikhez jutnak el ezek a tanulmányok?
Gy.: A fiatal kutatók számára a könnyűzene tanulmányozása természetes, nem ütköznek diszciplináris falakba, nem érzik magukat házon kívülinek. Nem elitisták, interdiszciplinárisak, nyitottak. Gyakran azzal foglalkoznak, amit aktívan gyakorolnak is, nemcsak szakmai, de személyes elhivatottság is motiválja őket. Elsődlegesen ezek az emberek olvassák a köteteket. Viszont személyes tapasztalatom szerint azért a világ minden szegletébe eljutnak, engem például Ausztráliából kerestek meg a könyvet ismerő kutatók, hogy tartsak előadást egy zenei fesztivál témájú konferencián, de a járvány közbeszólt.
M.: Az olvasók elsősorban a populáris zenével és Kelet-Európával foglalkozó tudósok.
– Az ilyen kötetek születése azt feltételezheti, hogy a könnyűzene kutatásának komoly nemzetközi hálózata, intézményrendszere van. Egy ilyen térképen Magyarország hol helyezkedik el?
Gy.: A témában szervezett konferenciák és a könnyűzene fókuszú kötetek mentén alakulnak ki kapcsolatok, esetleges hálózatok, de kimondottan a kutatói hálózatiasodást szolgáló fix támogatással rendelkező intézményről nem tudok. Pályázati lehetőség sok van, ezek keretében valósulnak meg a szakmai összejövetelek, ahol közös projektek fogalmazódnak meg. Egy kicsit improvizatív az egész, de ez rugalmassá is teszi, így a kutatások jól tudnak illeszkedni a könnyűzene gyorsan változó valóságához. Az iparági támogatások is jelentősek tudomásom szerint, de a tudományos kutatások nem élveznek különösebb prioritást, ami egyfelől sajnálatos, de érthető. Mivel a popkultúra élményközpontú, elsődleges célja nem véletlenül az, hogy maga a közösségi élmény, például a koncertek létrejöhessenek. Ez motiválja a zenészt és a közönséget is. Ha ez nincs, akkor tudományos reflexió sincs, mert nincs mit kutatni. Ugyanakkor az elköteleződés sem végtelen. Ha valamit nem támogatnak, akkor a kutató arra fog koncentrálni, amiből megél. Más témát választ, külföldre megy, elhagyja a pályát.
M.: Magyarország viszonylag kicsi ország, ezért nem mondhatom, hogy nagy az érdeklődés a magyar populáris zene vagy általában a magyar populáris kultúra iránt; leginkább egy szélesebb entitás, a kelet-európai populáris kultúra részeként tekintünk rá. Emellett Magyarország iránt érdeklődés mutatkozik politikai függetlensége és az etnikai állam gondolatának támogatása miatt.
– A hazai terepen nincs kereslet a könnyűzenei témákat feldolgozó kötetekre és tanulmányokra?
Gy.: Dehogy nincs! Számos ilyen kötet jelenik meg évről évre, rocktörténeti enciklopédiák, szubjektív rocktörténeti munkák, (ön)életrajzok, sztorizós zenekar-történetek, zenei újságírók írásaiból válogató kötetek, pártállam és könnyűzene kapcsolatát vizsgáló munkák, stb. Nem régen jelent meg például Ignácz Ádám szerkesztésében a tágan értelmezett magyar populáris zene történetét és emlékezetét tárgyaló, hiánypótló kötet. Kétségtelen, hogy Közép-Kelet-Európa könnyűzenei élete egy méltatlanul mellőzött terület, de Marton László Távolodó Alulnézet című könyve ezt a témát is alaposan körüljárja. A mi köteteink nem a könnyed, szellemes és személyes írásokra vágyó, gyakran rajongókból álló közönséget célozzák meg. Ezekhez képest a kötetek tanulmányai előszeretettel vesznek el a részletekben. A tudományos szakmának szerkesztett kötetek alulreprezentáltsága a magyar zenei könyvpiacon talán azzal is magyarázható, hogy pénzügyileg nem térülnének meg.
– Nemzetközi könnyűzenei tanulmányok szerkesztőjeként mennyi betekintése van a hazai könnyűzenei iparág helyzetébe?
Gy.: Nincs átfogó képem a jelenlegi helyzetről, nem követem napi szinten a szakma híreit. Ennek minden hátránya ellenére előnye is van: időről időre rácsodálkozhatok. Nagyobb egységeken belül érzékelem a folyamatokat, legyen szó a kiadás és a terjesztés teljes átalakulásáról, az angol nyelv térnyeréséről a dalszövegekben, a zenefogyasztás változásáról, az iparág kultúrpolitikai vetületeiről, populáris zene és mozgókép kreatív szinergiáiról. Ez utóbbi kapcsán kedves élményt jelentettek Szimler Bálint és Rév Marcell crowdfunding formában készített alternatív videoklipjei, a Kodály Method és a Balaton Method. Most a járvánnyal lehet, egy új korszak veszi kezdetét a könnyűzenében is.
M.: Rajongok a magyar populáris zenékért, köztük a Zagar, a Quimby és különösen a Fran Palermo együttesekért, akiknek több koncertjén is ott voltam.
– Vannak tervei további könnyűzenével kapcsolatos könyvek szerkesztésére?
Gy.: Rövidtávon nincsenek. Az általunk szerkesztett kötetek konferenciákból, ezen események során kialakult munkakapcsolatokból nőtték ki magukat, a jelen helyzetben ezek megrendezésére nincs különösebb lehetőség. Mondjuk, a köteteinkben szereplő tanulmányok egy jelentős része le van magyarra fordítva, amit szívesen a vállalkozó kedvű kiadók rendelkezésére bocsájtunk.
Ifj. Halmos Attila
(Illusztráció: Fortepan/Péterffy István)
