A Dalszerző hívja fel a figyelmet a brit kormány tervére, amely 2026-2029 között mintegy 45 millió fontot kíván költeni az ottani zenei élet támogatására. A Music Growth Package mellett 22,5 millió fontból új programok is indulnak, azaz ebben a három évben mintegy 29 milliárd forint jut a brit zenei élet állami támogatására.
Mint Rónai András összefoglalójában olvasható, a brit kormány tíz területen kíván beavatkozni annak érdekében, hogy a zene – vagyis az alkotás vagy a zeneipari munka – mindenki számára elérhető legyen. A Dalszerző cikke itt érhető el: https://dalszerzo.hu/hirek/igy-teszi-rendbe-a-brit-kormany-a-zeneipart/
Magyar szemmel nézve érdekes, hogy a brit zenei program fő mottója: „A zene mindenkié”. Kodály Zoltán sokat idézett mondta így hangzott: „Legyen a zene mindenkié”, miközben a Zeneműkiadó gondozásában 1954-ben és 1975-ben is A zene mindenkié címmel jelent meg kötete a mesternek. Azt hiszem, a britek nem Kodályt idézik, csak sikerült egy fontos témáról ugyanazt gondolni. És abban sincs semmi meglepő, hogy a britek is úgy gondolják: „A tehetség mindenhol megtalálható, de a lehetőségek nem”.
Hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk, talán mutatja a Poptanítás blogon lassan két éve megjelent Könnyűzenei távolság című írás. Ez arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy Magyarország térképén milyen fehér foltok vannak a könnyűzenei képzőhelyek tekintetében. Az elmúlt két évben nem sok minden változott, azaz cikk felvetései és megállapításai nem sokat változtak 2024 nyara óta. https://poptanitas.blog.hu/2024/08/09/konnyuzenei_tavolsag
A britek – Magyarországról nézve grandiózus – tervéből most csak az oktatásra vonatkozót vegyük górcső alá!
A britek azt mondják: „a zeneoktatás megszenvedte egyrészt a kormányzati spórolási hullámokat, másrészt az egyre inkább a jól mérhető és piacosítható tantárgyakra fókuszálható rendszert”.
Magyarország esetében – némi cinizmussal – azt mondhatjuk, hogy nálunk a zeneoktatásnak nem kellett a kormányzati spórolási hullámokat megszenvedni, mert Kodály és Bartók országában 80 éve nem jut elegendő pénz az oktatásra, pláne a zeneoktatásra. Ha valaki nem hiszi, akkor nézze meg, hány zeneiskola működik ma Magyarországon, azoknak milyen a technikai felszereltsége (21. századi szemmel), az ott dolgozók fizetése miként viszonyul a versenyszférához! Majd, ha kizokogta magát, ugyanezt a vizsgálatot futtassa le könnyűzenei intézmények tekintetében is!
Ugyanakkor nyugodtan csatlakozhatunk a britekhez annyiban, hogy zeneoktatást – az összes kreatív tantárggyal együtt – nálunk is a sor végére üldözték a jól mérhető (pl. PISA-teszt, kompetenciafelmérések) és piacosítható tantárgyak (pl. nyelvek, természettudományi és szakmai tárgyak). Aki ebben is kételkedne, gondolja végig, hogy milyen a megbecsülése a kettő, majd egy darab énekóráknak, a nagyobb iskolában is egész állást betölteni nem tudó ének-zene tanároknak, hol tart jelenleg a pedagógusok képzése! Mindehhez csak egy személyes példa: egy főváros közeli tankerületben azért nem rendezhettünk Hangszert a kézbe kiállítást, mert az ottani tankerületvezető úgy látta, csak a matek és a fizika a fontos, a zene nem. (Több ezer gyerek jövője volt a „szakember” kezében.)
A britek szerint, a helyzetet vissza kellene fordítani. Sőt, arról is beszélnek, hogy a „zeneiparban szükséges ismeretek és készségek oktatása is prioritás, mert sok cég szenved a szakemberhiánytól”.
Ne legyünk szemérmesek! Magyarországon nagyjából azóta beszélnek erről, mióta meghirdette első képzését a Majdnem Híres Rocksuli. De nyugodtan szégyenkezhetünk, hiszen az általuk elvetett mag Magyarországon nem talált termőtalajra, és a mai napig nincs – vagy alig és nem megfelelő szinten – zeneipari szakemberképzés. Pedig Andrásik Removal nagyjából tíz éve mondtuk el több felsőoktatási intézmény vezetőjének, hogy az ilyen képzés ugyanúgy nemzetközi beiskolázású – magyarul sok-sok bevételt termelő – lehetne, mint az orvosképzés. Nem tudom, hogy lemaradtunk-e már, de Magyarországból simán lehetett volna egy világviszonylatban is jelentős zeneipari képzőhely. Igaz, már az is siker lett volna, ha a művészeink többségét nem önjelölt, hanem diplomás, jól képzett menedzserek, hangmérnökök, fényesek segítenék, nem is beszélve esetleg a pszichológusokról vagy speciális pénzügyesekről. Egy lassan száz éve létező magyar könnyűzeneipar – iparág! – jórészt még mindig sufnituning módon működik, ennek minden következményével. Pedig! És nyugodtan mondják azt, hogy mindenki a maga lovát dicséri: a Cseh Tamás/Hangfoglaló Programból és a beszántott Könnyűzenei Szolgáltató Irodából akár ezek is kinőhettek vagy támogathatók lettek volna!
De menjünk tovább a brit tervek tizedét kitevő oktatási témában! A britek 2028-tól új alaptantervben gondolkodnak, ami megerősíti a zeneoktatást.
Ha jól sejtem, Magyarország is valami hasonló kapujában áll(hatna), már ami az alaptantervet illeti. Nagy kérdés, hogy ebben hol kaphatna helyet a zene- és esetünkben a könnyűzeneoktatás. Ne legyen kétségünk afelől, hogy ha ilyen kérdés vagy lehetőség felmerül, sem a Magyartanárok Egyesülete, sem a Zeneiskolák Szövetsége nem fog lobbizni a könnyűzenei oktatás megerősítéséért! Nem mondom, hogy tiszta a lelkiismeretünk, hiszen legalább a könnyűzene alapfokú művészeti iskolákban való oktatásához elkészítettük az anyagokat. De nem tiszta, hiszen tíz év alatt ez édes kevés, és nem lehet mindig csak másokat hibáztatni.
A britek terveiben az is szerepel, hogy: „egy új intézmény biztosítja, hogy mindenhova eljussanak a képzett tanárok, egy másik támogatja az iskolai zenekarokat, kórusokat, valamint beszerez több mint 130 ezer hangszert és zenéléshez szükséges eszközt”.
Azt hiszem, nálunk előbb ahhoz kellene egy vagy sok intézmény, hogy legyen elegendő, képzett könnyűzenei oktató. Ezzel kapcsolatban a Poptanítás blogon 2025 januárjában megjelent Számoljunk zenetanárral! című cikkre utalnék vissza, ami azt próbálta kiszámolni, hány tanárra lenne szükségünk ahhoz, hogy minden járási székhelyen legalább az alap könnyűzenei hangszereket oktatni lehessen. https://poptanitas.blog.hu/2025/01/28/szamoljunk_zenetanarral
És milyen boldogok lennénk, ha a következő három évben csak 13 ezer új hangszert vásárolna a magyar állam az iskoláinknak. Ez nagyjából annyit jelentene, hogy 2029-ig minden magyar iskola – általános, közép és zene – évente egy darab új hangszert kapna. Lehet, hogy a 130 ezer nem is olyan sok?
Lehetne még idézni a britek speciális igényekre való fókuszálását, de azt hiszem, nálunk jelenleg csak ilyenek léteznek. A szakképzés és a gyakornoki rendszer támogatása a zeneiparban pedig olyan területek, amelyekről nekünk még álmodni is meg kellene tanulni.
Mindezt mégis azért tartottam fontosnak elmondani, mert egyrészt Nagy-Britanniában az elmúlt bő évtizedben átlagosan kétévente váltottak kormányfőt, ennek ellenére, képesek voltak összeállítani egy ilyen – igaz a következő általános választásig tartó – zenei programot. Másrészt, Magyarország pont abban a helyzetben van, amikor valami hasonló terv megszülethetne. Igaz, ehhez legalább két dolog kellene – vagy jó lenne. Egy: ne öntsük ki a múlttal azt, ami jó volt, vagy jó is lehetett volna, és itt természetesen a Hangfoglaló Programra gondolok. Kettő: szükség lenne valami szakmai összefogásra, mert az sehová se vezet, hogy jelenleg azon megy a verseny, ki és melyik szervezet jut be előbb az aktuális államtitkárokhoz.
A brit tudósok persze már réges-rég megállapították, hogy az angolok ülve, az amerikaiak állva gondolkodnak, a magyarok meg utólag. Pedig „menni kéne, menni kéne” előre!
Bajnai Zsolt
A Hangfoglaló Program elindítója
Poptanítás munkacsoport vezetője
