Van-e olyan hely, ahol a zenei technológiát hangszernek tekintik? Olyan hely, ahol nem hátráltatják, hanem kifejezetten segítik a tanulás új módszereit? Ahol meg lehet alkotni a virtuozitás alternatív modelljeit? Teszi fel többek között ezeket a kérdéseket is Adam Patrick Bell, miután röviden bemutatja Thomas Arsenault zenetanulásának az útját.
Thomas Arsenault annak idején elhatározta, hogy mindenképpen zenét fog tanulni, méghozzá egyetemi szinten, lehetőleg egy híres, tekintélyes intézményben. Egyetlen bökkenő volt: egyetlen olyan hangszeren sem tudott játszani, amelyet bármelyik amerikai felsőoktatási intézményben oktattak volna. Ezért úgy döntött, célja elérése érdekében megtanul fuvolázni. Hat hónappal a felvételi előtt felfogadott egy fuvolatanárt, aki segített neki az alapoktól az „elfogadható” szintig eljutni. Kiválóan megtanult egy darabot, mellette pedig nagy gonddal összeállított egy elektronikus zenei portfóliót. Erőfeszítéseinek köszönhetően felvételt nyert az Ohio-i Oberlin Konzervatóriumba, egy nagy múltú zenei főiskolára.
Thomas Arsenault soha többé nem fuvolázott sem az Oberlinben, sem máshol, helyette inkább a zeneszerzésre összpontosított. Intézményében is bevett szokás volt, hogy a hallgatók rendszeresen – különösen a tanulmányaik utolsó két évében – felléptek a tanáraik és a diáktársaik előtt. Ő ezeket az előadásokat remek lehetőségnek tekintette a zeneszerzés színes világának a kipróbálására. Az egyik szemeszterben professzorai ki is emelték és dicséretben részesítették elektronikus szerzeményét, és biztatták, továbbra is szerezzen hasonló műveket. Azonban a tanári kar megdöbbenésére a következő szemeszterben egészen más irányba terelte kompozícióit. Utolsó előadásán olyan „folk” dalokat énekelt, amelyeket maga írt, miközben magát kísérte akusztikus gitárral, amelyen autodidakta módon tanult meg játszani.
Bár Thomas Arsenault a tanárai szerint nem volt mintadiák, folyamatosan változó érdeklődése miatt mégis előrelátó és következetes volt. Sajátos tanulási módszere pedig követendő más könnyűzenét tanuló diákok számára is. A saját útját járta. Maga döntötte el, számára mi érdekes a tananyagból, mit érdemes vagy sem megtanulnia. Mindezeknek köszönhetően sikeresen készült fel a később pályafutására. A zenében való fejlődése pedig a mai napig tart, ami nyilvánvaló, ha megnézzük vagy meghallgatjuk Mas Ysa művésznéven dolgozó Thomas Arsenault.
Mas Ysa testreszabott zenei hardvereken játszik, például dobgépen, szintetizátoron, kontrollereken és keverőpultokon. Közönsége elfogadja, hogy fellépésein sajátos hangszer szólal meg, aminek talán soha sem lesz neve. Thomas Arsenault forradalmi zenész. A hangszerét saját kezűleg alkotta meg. Bár nem ő találta fel a hangszer alkatrészeit, de azok elrendezést önmagához igazította, legyen szó akár akusztikus gitárjáról, vagy bármilyen hardverről. Arsenault nem tesz különbséget technológia és hangszer között. Emellett komoly a törekvése, hogy különböző zenei kultúrák hangszerein tanuljon meg játszani, ami „többnyelvűvé” tette őt a zenében.
Van helye a hozzá hasonló diákoknak a populáris zeneoktatásban? Van olyan hely, ahol a zenei technológiát hangszernek tekintik? Egy hely, ahonnan a jövő popzenészei kerülnek ki, mert művészi döntéseiket támogatják a mentoraik? Egy olyan hely, ahol nem hátráltatják, hanem kifejezetten segítik a tanulás új módszereit? Ahol meg lehet alkotni a virtuozitás alternatív modelljeit?
Ha még nincs ilyen, akkor a könnyűzenei oktatásnak kötelezően meg kell teremtenie!
Adam Patrick Bell
(Fordította: Ifj. Rozsonits Tamás)
Mas Ysa élőben:
https://www.youtube.com/watch?v=TjgZIVvggdQ&t=6s&ab_channel=KEXP
