Ki ne sorolna egy ilyen, óvodás szájából elhangzó mondatot karrierje legjobb pillanatai közé? Görögh Dani trombitaművész gyakorlatilag az ország minden részén, a hátrányos helyzetűek iskolájától az elit gimnáziumig, az óvodástól a nyugdíjasig mindenkinek bemutathatta már, hogyan kell megszólaltatni egy trombitát.
– Számtalan rendhagyó énekórát szervezett már trombitásként. Mennyire nyúlnak szívesen a fiatalok ehhez a hangszerhez?
– Az esetek 90 százalékban érdeklődőek, hiszen egy olyan hangszert mutatok, amivel nem igen találkozhattak addig testközelben. Ugyanakkor létezik a fiataloknak egy olyan rétege, akiknek úgymond „ciki” bármilyen érdekes, az átlagtól eltérő dolog iránt érdeklődni. De ezzel sincsen semmi baj, ráadásul én szeretem ezeket a gyerekeket kimozdítani a komfortzónájukból, ami az esetek nagy többségében sikerül, és aztán egyáltalán nem bánják meg.
– Azt hihetnénk, hogy egy ilyen, alapvetően azért nehezen megszólaltatható hangszer iránt nehéz felkelteni az érdeklődést.
– Alapvetően valóban nehezebb megszólaltatni a trombitát, mint mondjuk egy gitárt, vagy egy dobot, hiszen a trombita – és mindegyik rézfúvós hangszer – esetében én magam vagyok, vagyis a szám a rezgő felület, míg ugye a gitárnál a húrt, a dobnál a bőrt használjuk a hang képzéséhez. Viszont azt nem gondolom, hogy azért, mert egy hangszer megszólaltatása nehéznek tűnik, nem érdekelné a gyerekeket. Sőt, inkább azt tapasztalom, hogy jobban odafigyelnek az előadásaimon, hiszen egészen pici korától kezdve mindenki tud léggitározni, de arról elképzelésük sincs, hogyan tudok három gombbal ennyi hangot megszólaltatni.
– Mekkora csoportban tart foglalkozást, és miként épülnek fel ezek?
– Ez nagyon változó. Általában két-három osztálynyi gyereknek szoktam tartani az órákat, de meséltem már nyolc óvodásnak is a trombitáról, és arra is volt már példa, hogy csaknem hatszáz gyereket toboroztak össze egy iskolában, ahol egy épületben működött az általános iskola és a gimnázium. Az én rendhagyó énekórámon viszonylag kevés változó van, hiszen a trombita történetét mutatom be a keletkezésétől napjainkig. Vannak olyan zeneművek a hangszer történetében, amiket nem lehet kihagyni: ilyenek például a fanfárok, vagy az első trombitára íródott versenymű. Ezeken a műveken keresztül el is tudom nekik mondani, hogyan lett a natúr trombitából a mai trombita, milyen elven működik, hogyan kell megszólaltatni. Ezzel le is tudtam az óra lexikális, száraz részét és ezután már csak szórakoztatás van hátra. Ismert dallamokat kell kitalálniuk, közösen játszunk úgy, hogy én trombitázom, ők pedig énekelnek, és természetesen egy páran meg is szólaltathatják a hangszert.
– Mire elegendő 45 perces, ha rendhagyó énekóráról van szó?
– Egy tanóra alatt nyilván nem lehet megismertetni velük a hangszert, de azt gondolom, hogy ezeknek az óráknak nem is ez a feladata. Sokkal fontosabb, hogy ez alatt az idő alatt olyan hatást tudjak tenni a gyerekekre, amitől elkezdenek érdeklődni a minőségi élőzene iránt. És teljesen mindegy, hogy milyen hangszeren, milyen stílusú zenéről beszélünk. Egészen elképesztő volt látni és hallani, amikor alsó tagozatos gyerekek egy jazz-standardre egyszerre kezdtek el tapsolni, mint egy rock koncerten.
– Mi a legkedvesebb vagy legérdekesebb története a rendhagyó tanórákkal kapcsolatban?
– Az egyik legkedvesebb emlékem az, amikor Mindszenten tartottam énekórát. Éppen befejeztem a My Funny Valentine című dalt, és felállt egy óvodás kislány, aki azt kiabálta: „Óvó Néni, én ilyen szépet még életemben nem hallottam!” Szerencsés vagyok, mert nagyon sok minden megadatott az eddigi pályám során, rengeteg helyen játszhattam, sok embernek, kiváló muzsikusokkal, de ez a pillanat benne van az első háromban.
– Miként fogadják Önöket az iskolákban? Teherként vagy lehetőségként tekintenek erre a pedagógusok?
– Amelyik iskola befogad minket, ott mindig óriási örömmel és lelkesedéssel fogadnak minket. Az, hogy hol, az másodlagos dolog. Tartottam már énekórát osztályteremben, tornateremben, de az iskola aulájában is. Amikor egyeztetem a részleteket az iskolával és megkérdezik, hogy mire van szükségem, azt szoktam mondani, hogy gyerekekre, és egy akkora helyre, ahol kényelmesen elférünk. A fontos az, hogy legyen kinek tartani ezeket az előadásokat. Ha eljutunk egy iskolába, ott kivétel nélkül lehetőségként tekintenek erre a pedagógusok. Hiszen az NKA segítségével értéket viszünk az iskolájukba, teljesen ingyen. Az esetek nagy többségében elhangzik az a mondat a tanároktól, hogy „Jöhetnétek minden hónapban. A gyerekek is imádják és mi is.”
T. E.
