A zene, mint iskolai tantárgy nehéz időszakon megy keresztül. Angliában egyre kevesebb diák választja érettségi tantárgynak a zenét, nincs elegendő jelentkező középiskolai énektanárnak, és a terület forráshiánnyal is küzd.
Dr. Anna Mariguddi az angliai Edge Hill Egyetem Pedagógiai Karának általános iskolai oktatás tanszékén tanít, szakterülete a zeneoktatás. Mielőtt egyetemi oktató lett, zeneórákat tartott általános, valamint középiskolás gyermekeknek. A The Conversation-ba írt cikkében a szerző az informális zeneoktatás alkalmazása mellett érvel.
Hogyan inspiráljuk diákjainkat?
A probléma egyik oka az, hogy az iskolai zeneoktatás túlságosan formálissá vált. A jelenlegi, (brit – a szerk.) nemzeti alaptanterv magában foglalja a kottahasználatot, a zenetörténet tanulását, valamint a „nagy zeneszerzők” műveinek hallgatását. Ez komoly változást jelentett az előző, gyermekközpontú tantervhez képest. A jövő tanárainak képzésére vonatkozó szélesebb oktatáspolitika szintén a tanári kontrollt és a jól strukturált órákat hangsúlyozza – ezzel tovább erősítve a formális, hagyományos megközelítéseket.
Pedig a legtöbb popzenész – azok az előadók, akiket a diákok talán iskolába menet hallgatnak – nem így tanul meg zenélni. Az ő megközelítésük gyakran teljesen más. Sokan hallás után tanulnak játszani: meghallgatnak egy zeneszámot, majd megpróbálják azt hangszeren reprodukálni. Ha ezt a megközelítést gyakrabban bevinnénk az osztályterembe, az segíthetne mind a diákoknak, mind magának a zene tantárgynak.
A játék szabadsága
Az informális tanulás időnként esetlegesnek és rendezetlennek tűnhet, mégis szorosan kapcsolódik a zenével való természetesebb kapcsolatteremtéshez. A módszer egyik példájában – amelyet Lucy Green dolgozott ki – a diákok „a mély vízben kezdenek”: egy általuk választott dalt kell hallás után előadni, csoportban együttműködve. Feladatuk, hogy kitalálják a dal különböző szólamait, ami végül egy közös előadásban csúcsosodik ki.
Ez a fajta tanulás nagyobb szabadságot és önállóságot ad a diákoknak az osztályteremben, és kiegyensúlyozottabb hatalmi viszonyt hoz létre tanár és diák között. A tanár szerepe az, hogy kijelölje a feladatot, majd hagyja, hogy a tanulók maguk válasszák a megközelítésük módját, és csak akkor segítsen, amikor szükség van rá. A diákok saját tempójukban haladhatnak, és egyedül dönthetik el, milyen nehézségi szintű szólamot vállalnak a csoporton belül.
Ez növelheti a diákok önbizalmát a zeneórákon. Bár a tanár alapvetően továbbra is irányító szerepben marad, ez a stratégia arra ösztönözheti, hogy bízzon a tanulók zenei tevékenységében, és ellenálljon a túl korai beavatkozás kísértésének.
Az informális tanulás bevezetésével valószínűleg több diák választja majd a zenét érettségi tantárgyként. Tehát az informális zeneoktatás felkeltheti olyan tanulók érdeklődését is, akik korábban nem érdeklődtek a zenetanulás iránt.
Tanuld azt, amit szeretsz
A diákokat motiválja, ha barátaikkal együtt maguk választhatják ki, milyen zenét játszanak – gyakran népszerű pop dalok mellett döntenek. Amikor az iskola teret ad a tanulók zenei ízlésének, erősebb kapcsolat alakul ki az iskolán belüli és kívüli zenei élmények között. A diákok olyan tanulási folyamatban vesznek részt, amely túlmutat az osztályterem falain, és kapcsolódik saját zenei érdeklődésükhöz és szenvedélyükhöz.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy az informális tanulás kizárólag a könnyűzenére korlátozódik. Bár a diákok gyakran popzenét, éppen népszerű slágereket hoznak be az órákra, a háttérkutatások szerint, amikor már motiváltak és aktívan részt vesznek a munkában, a tanár később más zenei műfajokat is bevezethet a módszer elemeinek segítségével.
A Musical Futures nevű nonprofit szervezet hozzájárult az informális tanulás fejlődéséhez, és továbbra is támogatja és népszerűsíti annak szemléletét. Bár a módszer elsősorban középiskolások számára készült, az általános iskolás diákok is profitálhatnak az informális tanulás átdolgozott változataiból.
Ez a fajta tanulás alkalmazása azonban néhány tanár számára kockázatosnak tűnhet. Rengeteg elvárással és ellenérzéssel kell szembenézniük, és úgy érezhetik, hogy ez nem illeszkedik a szélesebb oktatási politikához vagy a szerepekkel kapcsolatos elvárásokhoz.
Ráadásul nem mindig könnyű értékelni sem. Az ilyen „esetlegesnek” tűnő tanulási formák elfogadása azt a félelmet is kiválthatja, hogy mások úgy látják: a tanár nem képes kontrollálni a diákok viselkedését.
Mindezek ellenére az informális tanulás lehetőséget kínál arra, hogy újra gondoljuk, hogyan tanítják a zenét, és alternatív megoldásokat találjunk arra, hogy a tantárgy ismét virágozhasson az iskolákban.
Anna Mariguddi
(Fordította: Ifj. Rozsonits Tamás)
