A három és fél évtizede kortárs könnyűzenét oktató ICMP (Insitute of Contemporary Music Production) basszusgitár szakán végzett Chris Attwell, aki a zeneipar számtalan területén megvalósította önmagát. Projektjei sokoldalú zenészi megközelítést tükröznek. Chris Attwell az ICMP riporterének mesélt arról, hogyan építette fel sikeres zenei karrierjét.
– Hogyan kezdődött a zenei pályafutásod?
– Szerencsés voltam, mert hét-nyolc éves koromban kezdtem el zongoraleckéket venni. A tanárom azt mondta az anyukámnak, hogy tehetséges vagyok, és folytatnom kellene a zenélést. Nem zenész családban nőttem fel, de szerettük a zenét, otthon vagy az autóban mindig szólt valami. Életem első élő koncertjét az iskolában láttam. Az igazgatónk zongorista is volt, néha fellépett előttünk. Emlékszem, azt gondoltam, ez a legmenőbb dolog a világon. Egyik alkalommal egy basszusgitárossal koncerteztek. Akkor még nem tudtam, mi az a hangszer, de a hangja lenyűgözött, teljesen elvarázsolt. Körülbelül 12 éves voltam, amikor a nővérem gitárórákat kezdett venni. A gitár sokkal menőbbnek tűnt, mint a zongora, ráadásul a tanárok is közelebb álltak hozzánk korban, míg a zongoratanárom, aki már a nyolcvanas éveiben járt. Bár jazz-t is tanított nekem, az nem olyan volt, mint a rádióban hallott zene, nehezen tudtam azonosulni vele. Úgyhogy kipróbáltam a nővérem gitárját, amit elsőre kényelmetlennek és nehéznek éreztem, de elhatároztam, hogy megtanulok rajta játszani. Végül anyukám beleegyezett, hogy vesz nekem egy gitárt, így elmentünk egy hangszerboltba. Valami különlegeset kerestem, anélkül, hogy tudtam volna, mi az. És akkor a falon megláttam egy basszusgitárt, azonnal beleszerettem. Nem sokkal később elkezdtem járni egy zenei klubba, ahol improvizációs alkalmakat tartottak és órákat is adtak. Az iskola vége után mentem, és zárásig maradtam. Nem voltak más kezdő basszusgitáros, ezért olyanokkal tanultam, akik sokkal jobbak voltak nálam. A program vezetője Mike Brooks volt, egy hihetetlen blues gitáros, aki hatalmas zenei tudással és bölcsességgel rendelkezett, és ezt nagylelkűen meg is osztotta másokkal.
– Hogyan találtad meg az ICMP-t?
– A zenei előadóművészet szakon tanulva a kurzusvezetőm javasolta, hogy jelentkezzek konzervatóriumba. Fogalmam sem volt, mi az, és hogyan tanítják a zenét egyetemi szinten. Csak azt tudtam, hogy Londonba akarok költözni, elvegyülni egy nagyobb zenei szcénában, és tanulni. Egy barátom mesélte, milyen nagyszerűek a tanárok az ICMP-n. Nem emlékszem, hogy jelentkeztem-e máshova, de a felvételin az oktató elhagyta a termet, hogy legyen időm összeszedni magam a kottaolvasásra. Már tudtam játszani, négy éve koncerteztem és tanítottam gitárt a felvételi előtt, de a kottaolvasásban szörnyű voltam. Szerencsére felvettek.
– Hogy tetszett az itt töltött idő? Mi volt a legfontosabb, amit tanultál?
– Amikor először jöttem az ICMP-be, még nem olvastam kottát basszusgitáron, és nem is volt sok kapcsolatom a popzenével és a jazzzel. A legtöbb basszusgitáros, akiket követtem, a funk, a blues, a rock vagy a metal műfajokban játszott. Soha nem találkoztam ennyi korombélivel, akik ugyanolyan szenvedélyesen szerették a zenét, mint én. Az, hogy Londonban nagyszerű zenészek vettek körül, arra ösztönzött, keményebben dolgozzak, és jobban elmélyüljek abban, mit jelent igazán jónak lenni. A jazz nagy hatással volt rám az ICMP alatt. Megváltoztatta a tanulási módszereimet, az elmélet alkalmazását és a repertoár elemzését. A tanáraim megmutatták, hogyan lehet hitelesnek lenni bármely műfajban, és hogy mennyire fontos a kottaolvasás bizonyos szakmai helyzetekben, ezért addig gyakoroltam, amíg el nem sajátítottam ezt a készséget. Megismerkedtem a zeneipar olyan szakmai területeivel is, amelyekről korábban nem is tudtam, és ez megadta azokat az eszközöket, amelyekkel a diploma megszerzése után Londonban meg tudtam élni.
– Hogyan segített a Karrier- és Iparági Központ tanulmányaid során?
– James Brister a Központtól fantasztikus lehetőséget kínált a második vagy harmadik évem során: együtt dolgozhattam a Rockschool vezetőjével egy projektben a Somerset House-ban, ahol különböző művészekkel léphettem fel. Viszonylag kis létszámú zenészcsoport voltunk, akiknek az volt a feladatuk, hogy zenét írjanak és azt nagy közönség előtt előadják, N-Dubz és Skepta kíséretében. A következő évben visszahívtak ugyanarra a projektre, ezúttal az Aloe Blacc előzenekaraként. Az egyik dobos Kaz Rodriguez volt, akivel később is együtt játszottam. Az a koncert hatalmas élmény volt, kibővítette a kapcsolati hálómat, és segített megalapozni a basszusgitárosi karrieremet.
– Hogyan találtad meg a helyed a zeneiparban a tanulmányaid befejezése után?
– Mivel a gitárosokhoz, dobosokhoz vagy énekesekhez képest nincs sok basszusgitáros vagy basszusgitár-tanár, soha nem volt hiány munkából. Az ICMP-n már hallgató koromban néha felkértek, hogy basszusgitárosként csatlakozzak egy-egy együtteshez. Nem volt rendszeres munka, de értékes tapasztalatokat szereztem. Hálózatépítéssel is segítettem a pályafutásomat: sok jam sessionre jártam, így más iskolákból és a londoni színtérről származó zenészekkel találkoztam. A társaimmal még egy saját improvizációs kört is indítottunk Sewage néven. Ez segített több embert megismerni és munkát szerezni. Az egyetem óta olyan területeken dolgoztam, amelyekről korábban álmodni sem mertem: musicalszínház, televíziós zene, rendezvényzenekarok, esküvők, temetések, big bandek, magán klubok, mesterkurzusok, pantomimek, improvizációs körök, eredeti projektek, versenyek, oktatás és még sok más.
– Van valami tanácsod a pályára lépő zenészeknek?
– Az egyik, amit az egyetemen hallottam egy vendégelőadótól: „nincs B terv”. Mindig is így éltem, de ez a mondat megerősített, főleg azért, mert gyerekkoromban gyakran hallottam az ellenkezőjét. Egy másik emlékezetes tanulság John McLaughlintól származik, a Berklee Valencia-ból. Szabadon idézve azt mondta: a művészek néha úgy érzik, hogy nem hoznak érdemi változást a világba, és művészetet űzni önzőség. De milyen lenne a világ művészet nélkül? Unalmas és szürke. A világnak szüksége van a művészetre, és szüksége van ránk. Az én tanácsom: vedd körül magad olyan emberekkel, akik jobbak nálad, dolgozz keményen, és arasd le a befektetett munka gyümölcsét. Légy kompromisszummentes a céljaidat illetően. Amikor rájöttem, hogy inkább saját projekteket szeretnék vezetni, mint csak session zenész lenni, otthagytam azokat a fellépéseket, amelyekről azt hittem, hogy a sikerhez szükségesek. Általában a fellépési háromszöget használom mércének. Ha egy fellépés legalább két szempontból megfelel – jó zene, jó hangulat vagy jó pénz –, akkor érdemes elvállalni.
(Fordította: Ifj. Rozsonits Tamás)
Az ICMP több mint 35 éve oktat kortárs zenét. Ha te is szeretnél, kortárs zenét tanulni, zeneipari kapcsolatokat kiépíteni és fejlődni szakmailag, itt a helyed! Ezen a linken tudhatsz meg többet: https://www.icmp.ac.uk/appointment
