„Egy időben, még a Zenebatyus korszak előtt rendszeresen jártam zenélni gyerekkórházakba. Ott tapasztaltam meg, hogy a gyerekek és a fiatalok is hamar feloldódnak és örömmel zenélnek együtt, ha ez nem feladat, nem elvárás, és az adott zenei kihívás nem haladja meg a képességeiket, tehát nem jár kudarcélménnyel” – mondta el Sőnfeld Mátyás gyógypedagógus, zeneterapeuta, a Zenebatyu megalapítója, aki mindenkit arra buzdít, merjen zenélni, énekelni, a hangokkal kísérletezni.
– A Zenebatyu keretében a legfiatalabbak zenei oktatását tűzte ki célul. Miért alakult a Zenebatyu?
– Az ötlet 2010-ben, a zeneterápiás posztgraduális képzés alatt érlelődött meg bennem, ahol az egyik improvizációs óra feladata volt hangszereket készíteni bármiből. Egyrészt rájöttem, milyen könnyen megy ez nekem, másrészt lenyűgözött Prof. Buzási Miklós szívószáldudája, ami a Zenebatyu alaphangszerévé vált (még a logó Z-betűjét is szívószál mintázza). A cél az volt, hogy minél több ember élje át azt az inspirációs flow élményt, amit annak idején kicsiben én is átéltem, miszerint minden hangszer.
– A kezdeményezés mi mindenre használja a zene erejét?
– A program elég sokoldalú. A kicsikre, főként az ovisokra sok mozgásos-táncos, éneklős-gitáros hangszerosztós-verselős élmény vár, ezek közé rejtek el egy kis hangszerbemutatót, zenés kísérletet, otthon elkészíthető hangszerötletet. A nagyobbak, az iskolások már több elméletet, több hangszerkészítős élményt kapnak, bátrabban kísérletezünk a hangokkal és a rezgésekkel, lökdösöm őket ki a komfortzónájukból mindenféle meglepő kérdéssel. Hogy tudunk hanggal falra festeni? Hogyan lehet jedierővel megmozgatni tárgyakat? Miként hangosíthatnám fel a zenedobozomat mikrofon nélkül? Hogy készül a flakolele, a metál-kanál, az ökopáncs, a skótduda? Egyáltalán, mi a hang, hogy változtatható a magassága és a hossza, és hogy válik egyszer csak dallammá? Ezekre a kérdésekre már-már varázslatos választ kapnak, sőt, adnak a gyerekek, és ott történik meg a csoda. Zenél egy papírguriga, söröskorsó vagy egy fogkrémes tubus, és közben mindent megtudunk a hang tulajdonságairól. A legnagyobbak, a felnőttek általában továbbképzésre hívnak, ahol elképesztően tömény zenei gyorstalpalón vesznek részt. De már idősotthonban és fejlesztő napközi otthonban is jártam, ahol ugyanolyan lelkesen csodálkoznak rá és kapcsolódnak be a zenébe, mint mindenhol máshol.
– Mely eredményeire a legbüszkébb?
– Általánosságban az egész programra büszke vagyok. Hosszú évek kísérletezése, munkája, és talán, merhetem mondani, rutinja olvadt egy nagy közös programba, ami ma a Zenebatyu. Az az érzésem, hogy minden korábbi tapasztalatom ide vezetett, legyen az Bátor táboros önkénteskedés, az egyetemi oktatói munkakör, vagy az ÖKO-Játékos zenés bábelőadás. Igazán büszke először akkor voltam, amikor több mint három éve egy óvoda kimondta: szeretné, ha havi rendszerességgel járnék hozzájuk a Zenebatyuval. Immár két éve pedig egy másik ovi – ami az egyik legnagyobb megtiszteltetés a mai napig – heti rendszerességgel vár tárt karokkal. Igyekszem megszolgálni a bizalmat több mint ötven alkalom után is.
– Miként magyarázza, hogy a zene erejével olyan csoportokhoz is eljuthatunk, akiket egyébként kevésbé lehet megszólítani?
– Ebben több dolog is közrejátszik. Egyrészt a zene egyetemes nyelv, a világ bármely részéről összeülhet bármilyen végzettségű, korú és nemű ember, képesek lesznek rácsatlakozni egy közös ütemre. Nem meglepő, nagy kedvelője vagyok a Playing for change videóknak, érdemes utánuk nézni. (A mozgalom célja, hogy a világ különböző pontjain zeneoktatási intézményeket hozzon létre és hangszerekkel lássa el őket, továbbá hogy különböző nemzetiségű embereket kapcsoljon össze a zenén keresztül. – a szerk.) Másrészt a Zenebatyu sajátossága, hogy a maga egyszerűségében tálalja a zenét és a hangszerek sajátosságait. Egy előadás után a résztvevő hazamegy, és képes pillanatok alatt egy, sőt, rengeteg hangszert elkészíteni otthon.
– Hogy látja, mi történik a fiatalokkal, miközben zenélnek?
– Rám mindig nagy hatással volt a zene, de azt gondoltam, ez nem általános. Egy időben, még a Zenebatyus korszak előtt rendszeresen jártam zenélni gyerekkórházakba. Ott tapasztaltam meg, hogy a gyerekek és a fiatalok is hamar feloldódnak és örömmel zenélnek együtt, ha ez nem feladat, nem elvárás, és az adott zenei kihívás nem haladja meg a képességeiket, tehát nem jár kudarcélménnyel. Az egyetemen gyakran kérdeztem a hallgatóimat, mi a legjobb és mi a legrosszabb zenei élményük? A legrosszabb kivétel nélkül elváráshoz, kudarcélményhez, sokszor megszégyenítéshez kapcsolódott, a legjobbak pedig egytől-egyig a felszabadult ének-zene-tánc-buli-közösséghez. Minden ének-zene tanárnak, minden szolfézs és hangszertanárnak, és főként minden óvodapedagógusnak elképesztő erejű eszköze a zene, és épp ezért ugyanekkora felelősség is.
– Miért gondolta úgy, hogy már felnőttek zeneoktatásával is szeretne foglalkozni?
– Alapvetően nem nevezném zeneoktatásnak. Aki bármilyen formában velem találkozik, az nem tanul meg hipp-hopp kottát olvasni, klarinétozni vagy énekelni. Én a hang, a ritmus, a zene és a hangszerek elemi élményét és megtapasztalását szeretném és próbálom átnyújtani, és buzdítani mindenkit, hogy merjen zenélni, énekelni, a hangokkal kísérletezni, mert a zene maga a füllel fogható, megtestesült szeretet.
Takács Erzsébet
